A fél centi vastag csóró csirke mélabúsan kacsingatott a tányéron megbújó rizs mellől. A kabátja még rajta volt, de már az is feslett állapotban, szószoktól piros, enyhén áporodott, csípős szagú, viszont ropogós. A főszakács érthetetlen átkokat kiabált a konyhából, majd néha jelentőségteljesen megjelent egy húsvágó bárddal, mosolygott, hajlongott, majd újra eltűnt. A csirke esetleg egy háromlábú, fejjel lefelé a földre helyezett Bösendorfer zongora alatt tölthetett hosszabb időt a Für Elise romantikus dallamát tanulmányozva. Sorsa beteljesedett, amikor Győző éhségét csillapítva eltűnt. Győző is eltűnt fizetés nélkül, ez nála gyakran előfordult. Ilyenkor a szakács idegesen az asztalhoz csapkodta a szeletelő deszkát, valami érthetetlen nyelven, valószínű átkokat szórt Győző felé. Győző, mint aki jól végezte dolgát, átvonult a konkurens, de magyar kocsmába, ahol mint hőst ünnepelték, és rögtön kapott sört is. A fél centis csirke sem tiltakozott, eléggé száraz volt szegény, így vidáman pancsikolt a sörös fürdőben. Rózsika, a helyi örömlány, mint Pallasz Athéné jelent meg a férfi wc-ből egy seprűvel és lapáttal felszerelkezve és nagyon zaklatott volt.
— Ki hugyozta le a falat? — kérdezte idegesen, de választ nem igazán várt. Mindenki behúzta a nyakát, mert mindenki sáros volt valahol, és hát az ilyesmire jobb nem emlékezni. Rózsi dühösen hajtott fel egy deci barackot, majd szemügyre vette Győzőt.
— Már megint híztál — morogta, nem minden bántó szándék nélkül.
— Te is — morogta vissza Győző, és ez talált. Rózsika, mint másodállású hiúz ugrott Győző elé, és összekarmolta az arcát. A férfi védekezően tartotta kezeit a feje elé, egy darabig tűrt, majd simán leütötte visítozó szörnyeteget.
— Itt még emészteni sem hagyjak az embert!
Rózsikat egy székre ültették és hideg poharat nyomtak a szemére, kést nem mertek, a korsó is bátor vállalkozás volt. Mindenesetre lecsendesedett. Rózsikának mindig voltak ügyeletes lovagjai, akik általában az erszényük miatt váltak azzá, nem a természetes kiválasztódás során kerültek terítékre. Ilyen volt Józsi, akinek bélyeg üzlete volt. Húsz kilós, szemüveges, vézna emberke. Kicsit hasonlított a fél centis csirkére, de az vállban szélesebb volt. Ő lépett most a kocsmába és rögtön Rózsikához sietett. A lány kinyújtott karral mutatta a támadóját, mert hát ilyenkor ő már, mint áldozat szerepelt. Józsi felnézett Győzőre, ettől kicsit megfájdult a nyaka, nyelt egyet, majd megszólalt.
— Pont ideje volt betakarni ezt a nagyszájú némbert.
Kitört a nevetés és Rózsika megszégyenülten távozott. Csak másnap jött újra kicsit csapzottan és szép sötétlila szemét egy nemzeti színű kokárda takarta. Mindenesetre Jumurdzsák fess nemzetiséginek számított mellette.
— Ünnep van, nem halljátok? — kérdezte arrogánsan.
— Persze, az — bólogattak többen is.
Nem lehetett nem észrevenni. Az utcákon hármasával cirkáltak a rendőrök, a tizenöt évesnél idősebb gyerekeket is igazoltatták, és ha háromnál több volt egy helyen, akkor a gyülekezési tilalomra vonatkozó törvény ismertetésébe kezdtek — gumibottal. A feszültség átterjedt a környékre, és persze a kocsmákra is. Mindenki ingerült volt, gyakran keletkezett kisebb pofozkodás. A házakon a nemzetiszínű zászló mellett egy randa nagy vörös zászló is díszelgett, ami valahogy elvette az ünnep hangulatát. Hiába mondták, hogy a munkásmozgalom, meg egyebek. Ez az a szín, amit a bika előtt is csak a torreádornak illik rángatni. A Petőfi szoborhoz az emberek már hajnalban letették virágaikat, így próbálták elkerülni a várható zaklatásokat.
Rózsika egy rozoga asztal tetejéről szavalta a Talpra magyar-t, amitől az aléltan ülő vendégek kicsit ingerültek lettek.
— Na mi van, ti hősök? — kiabálta. — Döntsük meg a rendszert!
— Fogd be a pofádat, még megjárod! — mondták többen is —, majd később megdöntjük, ma vasárnap van.
Rózsi, mint a dühös félszemű csupor, csípőre tett kezekkel penderült Győző elé.
— Te csak velem mersz hősködni, mi? — kérdezte csípősen. — Hát idenézz, én igazi magyar vagyok — és a monoklit takaró kokárdára mutatott. — Látod, te szemét?
Győző ideges lett, ivott is már, nem is keveset. A kocsma előtt lengő vörös zászlóhoz lépett és egy hanyag mozdulattal letépte.
— Na, most boldog vagy? — kérdezte.
Rózsikának már nem volt ideje válaszolni. Győzőt markos rendőrök gyűrték le a földre és begyömöszölték a rendőrautóba.
Így lett Győző angyalföldi hős és priuszos politikai bűnöző.
Hat évet kapott.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.17. @ 13:15 :: George Tumpeck
