Pár éve, hogy szokásomhoz híven a Time Zone nevű vendéglátóipari egység kedves látogatóit boldogítottam. Minden héten itt biliárdoztam. Rendszeresen szerveztek versenyeket is. Ilyenkor én voltam a helység kalapácsa. A tulajdonos öreg barátom, Jerry görög származású, talpig úriember. Elmúlt hetven éves, de mindennap tizenkét órát állt a pult mellett és keményen dolgozott. Hét napot egy héten. Engem nagyon szeretett, sokszor segítettem neki rendet teremteni az úri közönség körében.
Rengeteg indián is bejárt, és bizony nem Winnetoura emlékeztettek. Talán inkább az otthoni cigányokra. Ezek az indiánok nem a rezervátumban éltek, hanem városiasodtak. Megmaradtak nagyon zárt közösségben, még törzsfőnökük is volt. Ne gondoljatok valami látványos törzsfőnökre. Ez egy egészen egyszerű főnök volt. Nő. Úgy hívták, hogy Muskrat, ami nemes egyszerűséggel, csak annyit jelent: Vízípatkány. Tudott írni és olvasni is, ezért lett ő a törzsnek feje. Muskrat alacsony, köpcös, és nagyon izmos hölgy volt, jó verekedő. Vele mindenféleképpen jóba kellet lenni, mert egy intésére negyven indián mozdult. Szóval az ismerkedés úgy történt, hogy biliárdozás közben odajött és jól hátba vágott. Fölegyenesedtem, leraktam a dákót. A derekamnál alig ért följebb. Várakozón néztem rá. Vigyorgott, megtapogatta mellkasom, majd azt mondta:
— Very good. — Nem értettem. Szerintem látta rajtam, mert rögtön a lényegre tért.
— Van neked feleséged?
— Van — mondtam.
— Kár — volt a válasz és kezet nyújtott. Nagyon kemény, inkább földművesre emlékeztető keze volt. Elfogadtam, ezzel hibát követtem el, majdnem eltörte az ujjaimat.
— Fizethetsz nekem egy italt — mondta, és várakozásteljesen vigyorgott. Fizettem. Jobb a békesség. Gyakran volt verekedés a bárban, de ezek után Muskrat mindig védte a hátamat, és bizony tiszteletet harcolt ki a komoly kocsmai verekedők körében is. Nagyon jó haverok lettünk, és rajta keresztül az indiánok is tiszteltek. Történt egyszer, hogy Muskrat meghívott egy zártkörű indián partira.
Mielőtt részletesen rátérnék, tudni kell, hogy az indiánok szervezetéből hiányzik az alkohol lebontásához szükséges enzim, tehát sokkal komolyabb következményei vannak a piálásnak. Az indián nők sem emlékeztetnek az otthoni filmek Rezgőnyárfácskáira.
Szóval, nagyon örültem a meghívásnak, mert hát ilyenen még nem voltam, és megtiszteltetésnek tekintettem. Indultam, érkeztem, ott voltam, meglepődtem.
Egy ház legnagyobb szobájában vagy harminc indián ült a földön vegyesen, nők, férfiak. Mindent átható marihuána szag, whiskyvel keveredve, sejtelmes félhomály. Muskrat egy széken ült középen és nekem is kerítettek egy ülőalkalmatosságot. Mindenkinél volt legalább egy üveg Whisky. Én is kaptam. Ittunk. Mindenki az én egészségemre, így kicsit feszélyezve éreztem magam. Nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva. Megjegyeznem, hogy a hölgyek véznábbja is kilencven kiló körül járt, mind megtudtam mindenki a férjével jött.
A sokadik koccintás után derült ki a meghívás oka.
A víz kivert. A törzsi tanács megállapította, hogy a törzsnek vérfrissítésre van szüksége. Itt már mindenki mindenkinek a rokona, hisz zárt közösség. Negyven, ötven embernél gyorsan bezárul a kör. Szóval ezek rám gondoltak! A hölgyek a Whiskytől és fűtől kitágult pupillákkal, tőlem akartak teherbe esni. Ezt a részt nem akartam megérteni. Hivatkoztam szegényes angol tudásomra, de csak legyintettek. Szóval mind a tizenöt nő tőlem akart gyereket. Mindezt a férjük beleegyezésével és jelenlétével. Azt hittem vicc. Nem volt az. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Olyan őszinte naivsággal adták elő az egészet, hogy talán életemben először, komolyan zavarba jöttem. Muskrat látta kétségbeesett és tanácstalan arcomat, szokása szerint hátba vágott, majd rögtön utána mellbe is. Bátorításul. Én féltem. Nagyon kemény keze volt. Megint ittunk, én mostmár csak óvatosan. Az eddig hanyagul szétvetett lábamat összezártam, és szégyenlősen magam alá húztam.
— Hogy lehet innen megszökni —, latolgattam. Esélyem sem volt rá. Ügyes főnök ez a Muskrat. Első a törzs érdeke. Gyorsan számot vetettem a fizetendő esetleges gyermektartás összegét illetően, és ne akarjátok tudni az eredményt. Agyam lázasan dolgozott. Az egyetlen, de kézzelfogható megoldás az alkohol volt. Halálra iszom őket. Mindenkivel külön koccintottam és ittunk. Aztán megint. Szerencsemre ezek már érkezésem előtt is ittak, és a fű is kezdte megtenni hatását.
A férjek egymás után vezették elém feleségeiket, mindenféle jót mondtak róluk. Kértek, hogy tapogassam meg feszes bőrüket, fogjam meg — szerintük csodálatos — mellüket. Szóval végig csöcsörésztem az egész törzset. Muskrat úgy csapta a mellére a kezem, hogy megijedtem. Keményebb melle volt, mit nekem és egyáltalán nem emlékeztetett női mellre. Inni kellet, megint és megint. Én elég jól bírom, de már nekem is kezdett elég lenni. Nem vagyok egy vallásos gyerek, de most hálát adtam a jó istenkének, hogy kifelejtette azt a bizonyos enzimet, ami az alkoholt lebontja. Egyre többen dülöngéltek, páran föl sem tudtak már állni. Eljött az én időm. Gyorsan itattam velük még néhány kortyot, vártam a hatást. Muskrat is lassan, törzsfőnöki méltóságát megőrizve lecsúszott a székről.
Megmenekültem. Azóta nem jártam arra, de Jerry hívott telefonon, hogy egy dühös indián törzs keres. Megértettem őket, de valahogy alkalmatlannak éreztem magam erre a nemes feladatra. Férfiasan be kell vallanom, megszöktem a szeretkezés elöl.
Méghogy a férfiak élete könny?!!!
Legutóbbi módosítás: 2009.03.29. @ 13:42 :: George Tumpeck
