Nem mondhatnám, hogy nagy akvarista vagyok. Viszont nem volt kutyám. Se macskám, se hörcsögöm, se lovam. Egy lovat, esetleg egy orrszarvút még valahogy elpesztrálgat az ember másfélszobás odújában. Nade egy kutyát, vagy hörcsögöt!
Csak vicceltem.
Elég az hozzá, hogy valami harántimpulzus folytán, egy tréfás pillanatomban szereztem be tízliteres akváriumomat, melynek mandátuma – mint kés?bb kiderült – fél évre szólt. Otthonosan berendeztem. Kavicspadló, növények, miegyéb. Tettem bele vizet is, meg halakat. Talán ez utóbbit nem kellett volna.
Ha a halakat kihagyom, most bizonyára nem ülök börtönben. No, de haladjunk csak sorjában.
Az üvegdobozban ment is minden rendben, az oktalan színes állatkák jókedv?en úszkáltak. Szemmel láthatóan prímán érezték magukat. Én is örültem nekik. Boldogan nyugtáztam: otthonomban megjelent a Biológia. Cirka egy hétig esténként büszkén szemlélgettem is frissen felállított vízi világomat. Pontosabban a halacskák világát, melyet egykett?re megszoktak, mint új lakóhelyüket. Mert én magam nem szívesen laknék akváriumban. Meglehet, ha hal lennék, még akkor sem. Nekik viszont semmi bajuk nem lehetett vele. Gondolom, ?k meg szárazon nem élnének semmi pénzért. Talán, ha emberek lennének, még akkor sem.
Aztán, ahogy várható volt, persze beleuntam a kopoltyúsok életének esténkénti elmélyült tanulmányozásába. Különben sem voltam az a kifejezetten otthonül?s fajta, a halak miatt pedig túlzás lett volna lemondanom ígéretes esti programjaimról. Napközben meg, ha egyáltalán otthon voltam, akadt elfoglaltságom b?ven. Summa summárum, hanyagolni kezdtem újdonsült családtagjaimat. S?t, hogy ?szinte legyek, kishíján megfeledkeztem róluk. Enni is jó, ha kéthetente kaptak. Végül bele kellett tör?dnöm: tényleg nem én vagyok az akvaristák gyöngye.
Összesen hat halam volt. Három pár. Kedvükre lubickoltak, tekintgettek jobbra-balra. Én nem zavartam ?ket, ?k nem zavartak engem.
Tisztában voltam vele, hogy a vizet id?nként cserélni illik. Fél év alatt mégsem sikerült egyszer sem rászánnom magam a viszonylag szimpla, és kis háziállataimra nézve nemcsak jótékony, de szükséges m?velet elvégzésére. Gondatlanságomnak meglett a következménye. Szerencsétlen halak! Ha tudták volna, milyen lesz az új gazdijuk! Mintha nekünk hónapokon keresztül ugyanabban a ruhában kellene járnunk, anélkül, hogy egy másodpercre is levehetnénk.
Esküszöm, ennél még a börtön is jobb. Idebent sokszor eltöprengek azon, nem érezték-e magukat bezárva abban a tízliternyi folyadékban. Bármennyire is ostobák – gondolom ilyenkor –, mozgástérre nekik is szükségük volt! Én már csak tudom! Skatulyányi cellám nem az a kimondott szahara. Klausztrofóbia gyötör. Mindenesetre alaposan megfizettem a könnyelm?ségért, hogy halakat vásároltam.
Akvarisztikai ismereteimet azóta sem b?vítettem, de úgy hiszem, ha legalább kétszer lecserélem a vizet, nem történik meg az, ami dönt?en megváltoztatta az életemet, és amire borzongással gondolok azóta is. Tudom, még a halálos ágyamon is többször eszembe jut majd. Kész téboly!
Szóval, a háromból az egyik pár sziámi harcos volt. Csodaszép élénkkék jószágok. A hím valamennyiük közül a legstrammabb. Nagyobb a többinél, s mint afféle vérbeli harcos természet? példány, er?fölényét ki is használta. Magabiztosan közlekedett, megjelenése tiszteletet parancsolt. Mindig az övé volt az els? falat. Már amikor enni kaptak nagy ritkán.
Elneveztem Góliátnak.
Teltek-múltak a hetek. A halacskák úszkáltak, tekintgettek jobbra-balra. Én is jöttem-mentem, tekintgettem, végeztem a dolgom. Az akvárium belépett megszokott bútordarabjaim sorába. Fel sem t?nt, hogy már lassan fél éve együtt élünk. Még annak idején, a felszereléssel együtt vettem egy tasak szárított bolhát. Nahát, abból alig fogyott. Igazán nem tudom, mégis mire gondoltam, honnan vetten a nagyralátó merészséget gyenge pillanatomban, mikor betértem a díszhalashoz. Elvégre kutyából nem lesz szalonna. Hogyan is hihettem, hogy majd töretlen buzgalommal gondozom ?ket! Megjegyzem, barátaim megjósolták a csúnya fiaskót, amivel állattartási kísérletem végz?dött. Igaz, azt azért ?k sem gondolták, hogy rács mögött végzem. Most is kiver a víz! Hát ki gondolta volna!
Nyolc évet kaptam.
Egy reggel, ünnepszámba men? etetés közben vettem észre. Góliát már korábban is mintha kicsit lomhább lett volna. A betegség Dávidja nyilván már akkor pörgette parittyáját. Az elhasználódott víz! Szemei helyén gombost?fej nagyságú hályogos hólyagok éktelenkedtek. Alaposabb vizsgálat után megkövült, páncélos golyóknak t?ntek. Egy foton nem sok, annyi sem juhatott be a látószervébe. Vakon kóválygott, fogalma sem lévén, hol van. ?, aki a zsákmányszerzésben mindig élen járt, most meg sem moccant a várva-várt szárított bolhára. Csak a fehér bot hiányzott az uszonyáról, meg egy fekete szemüveg az orráról.
Hosszan elnéztem, és nem tudtam, mitév? legyek. Végtére is, nem vagyok én Jacques Cousteau. Szomorúan felhívtam az egyik hozzáért? ismer?sömet. A diagnózis alapján azt javasolta, miel?bb vegyem ki, mert ha ragályos kórban szenved, megfert?zi a többieket is. A vízcserét illet? hanyagságomat elhallgattam.
Megkaptam tehát életem legnagyobb feladványát: távolítsam el a haldokló Góliátot – egyel?re gészségesnek t?n? társai közül. De hogyan? Semmi eszközöm nem lévén, mivel halásszam ki? Uramisten – gondoltam –, ha ennek nem tudok a végére járni, hogy fogom én lecserélni a vizet? Hogy ?szinte legyek, nem akartam én se a vizet lecserélni, se Góliátot kivenni. Az utóbbit azonban sajnos, muszáj volt valahogy megoldanom. Egy miniat?r pecabot miniat?r csalival hamvábanholt próbálkozás lett volna, hiszen Góliát teljesen világtalan volt. Rendben, és ha sikerül kiügyeskednem, mihez kezdjek vele? Hogy szabaduljak meg t?le? Képzelhetni, milyen gyötr? gond volt ez nekem, gyakorlatlannak. Igazi lelkiismereti kérdés. mivel az egy él? állat, még ha együgy? és vak is. Tegyem bele egy bef?ttesüvegbe és várjam meg, míg magától kimúlik? Na, azt azért nem! Az ilyet a legkegyetlenebb kínzások közé lehetne sorolni. Ám én, aki egy legyet sem tudnék agyoncsapni, milyen módszerrel végezzek balsorsú meghitt barátommal – az eutanázia jegyében?
Lehet, hogy nem túl sokat tör?dtem velük, ennek ellenére a szívemhez n?ttek. Különösen Góliát, a kedvencem, akit most meg kellett gyilkolnom. Ezer szörny?bbnél szörny?bb horrorisztikus lehet?ség merült fel: petróleumba dobom, lehúzom a vécén, felemelem a kalapácsot és behunyt szemmel lesújtok stb. Egymás után vetettem el a kivégzési módokat, míg végül megtaláltam a legmegfelel?bbet.
Határoztam hát, és cselekedtem.
Most itt ülök a zárkámban, mint többszörös gyilkos. B?ven van id?m utólagosan fontolgatni, jól tettem-e amit tettem. Ezennel megállapítom, hogy a probléma erkölcsi súlyának ismeretében a lehet? legjobb megoldást választottam – ha már mindenképpen gyilkosnak kellett lennem.
A pohár aljára éppen egy korty vizet engedtem. ? még utolsó perceiben is búsan nyelte a h?vös életet. Lám, az ösztön nagy úr, gondoltam, és gondolom ma is.
Egészben csusszant le a torkomon. Eszembe sem jutott, hogy megrágjam, de biztos, ami biztos, befogtam az orromat. Azt hittem, órákig küzd majd a gyomromban. Tévedtem. Pár perc múlva néma csend és moccanatlanság állt be bend?m sötét haltemet?jében. Szerencsétlen Góliát még jól is járt, hogy amúgy sem látott semmit, így legalább nem lepte meg az odabenn tátongó síri fénytelenség.
Mondanom sem kell, az el?re kitervelt gyilkosság terhe aznap éjjel nem hagyott aludni. Gyilkos lettem – zaklatott a lelkiismeret. Semmi nem mossa le rólam! Álmatlanul hánykolódtam reggelig.
Napokig nem merészkedtem az akváriumnak még a közelébe sem. Talán nem kell részleteznem a lelki tusát, amely kishíján az ?rületbe kergetett. „Gyilkos! Gyilkos!” – zúgott fel újra és újra fülemben.
Hogy Góliátot méltó nyugalomban hagyjam, jó darabig nem vettem magamhoz táplálékot. Kegyeleti okokból a székelést is kerültem, ameddig csak bírtam. Az akvárium, benne a poshadó vízzel teljesen ki is ment a fejemb?l, mintha nem is létezett volna. Cellám rideg magányában egyre kísért a visszatér? gondolat: ha akkor veszem a fáradságot, és lecserélem a vizet, most talán nem kell gyufát mártogatnom.
Egy hét múlva bátortalanul pillantottam be a zavaros vízbe az algás üvegen keresztül. Tudat alatt fel voltam készülve arra, amit?l úgy rettegtem: azóta ketten vakultak meg. A másik sziámi és egy törpeharcsa.
Rutinosan nyeltem le ?ket.
– Többszörös gyilkos! – harsogta ocsúdó lelkem, mikor a hatodikkal is végeztem. Jobbnak láttam egy csapásra túlesni az egészen. El?bb-utóbb ?ket is elérte volna a szükségszer? végzet. Ett?l a belátástól vezettetve elködösült elmével sietve lemészároltam valamennyit. Magamon kívül, öt hallal a gyomromban, zihálva ragadtam meg a néptelenné vált akváriumot, és gondolkodás nélkül kihajítottam a nyitott ablakon.
Épp csak kezdem megszokni a börtönéletet – már amennyire lehet. Nyolc év viszont nagy id?. El?re látom, hogy a gyilkosságsorozat szakadatlan önmarcangolásba hajszol, és egy pillanatra sem enyhül majd rettent? tettem súlya. Nyolc évig biztosan nem.
Képtelen vagyok napirendre térni fölötte. Minduntalan érezni vélem, ahogy Góliáték ficánkolnak a gyomromban, és a tömény sav marja szerencsétlen jószágokat. Egész testemet megrázza néma küzdelmük csöppnyi életükért.
Igaz is! Hogy miért vagyok lakat alatt? A vízzel teli akvárium éppen fejbetalált egy huszonhárom éves fiatalembert odalent az utcán. Ott helyben szörnyethalt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Gyarmati Gergely