Magánszótáramban a „vassalás” – mint szakkifejezés – a rappeléshez hasonló eljárást jelöl, amelynek során szöveggel makramézzuk körbe újra meg újra (lásd még a Fürge újak kötetcímet-köt?címet) a valóság els? pillantásra nem túl költ?i részleteit. Vegyünk példának egy kardigános n?t a vonaton, egy kaktuszokat borogató macskát, egy kattogó panelházi liftet, egy adag kocsonyát, a lefittyed? mellek alá kerül? hint?port vagy egy deci mádi fehérbort, körítsük olyanfajta habozásokkal és tétovázásokkal, melyekkel teli van minden ép és kevésbé épelméj? ember agya, húzgáljuk ki a szavak váratlan mellékjelentéseit, mint titkos fiókokat, és máris kész a szabálytalanságában is szabályos m?. Szép, mint egy felf?tött, szikrázó, mozdulatlanul rázkódó g?zmozdony, mint a hernádkaki leveg?ben úszó szarszag, mint egy vadonatúj hifi az usából, mint kutya maga felnyalogatta hányása a presszókövön, mint a magnóból bömböl? szovjet pánkzene, mint a végbélben mért h?mérséklet, mint a Tahoma bet?típus kurzívja a számítógépen, mint egy nyilvános vizeldei számla, melyet a költ?vállalkozó évente egyszer leírhat az adójából. Szép, mint a plasztikbábuként elcsavart fej?, lecsavart karú és lábú mondatok, mint a kifacsart értelm? citromok és szavak, mint a kuruzslásszer?en ismételgetett varázsigék, teve foka t?, f? színe sárga, mint a gyermeteg szójátékok, melyeken olyan jó törvénytelenül röhögni, mint egy fokozott vasstibitartalmú vers, kockázatok és mellékhatások tekintetében ki-ki forduljon fel…
– Es?nap cím? kötetedben a vers ezer alfajával találkozunk, valahogy úgy, mint amikor Csukás István Gombóc Artúr csokoládé-preferenciáiról szólva elsorolja, hogy a Dagadt Madár leginkább a „kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a lyukas csokoládét, a mogyorós csokoládét, a keser? csokoládét” és a hasonlókat szereti. Van itt Félkész vers, Sajátra hasonlító vers, Eredeti szívdögleszt? vers, Laikus vers a madáretetésr?l, de akad Soron következ? vers, Ingyenes vers, Esetleg rossz vers, Fölösleges vers, Még fölöslegesebb vers, Versfölöslegesség-megkérd?jelez? vers, mi több, egyes versek az olvasó fölöslegességének lehet?ségét is felvetik. Mintha bármi lehetne vers és voltaképpen semmi se lenne vers. Ez mintegy azt sugallja, hogy Vass Tibor valóságban-állása már maga költészet, versre való provokáció. Ez azt jelenti, hogy állandóan versre töltve figyeled a világot?
– Képtelen lennék akár egy percig is másképpen nézel?dni, mint „költ?ien”, ám ez így mégis iszonyatos hülyén hangzik. Félek a „költ?iségt?l” mint kifejezést?l és kifejezési módtól is. Az én fülemben kellemetlenül, patetikusan cseng a szó. Azt pedig kerülöm, ma éppen olyan er?vel talán, mint amekkorával pályám elején figyeltem „költ?ileg”, amikor fárasztó volt a figyelés: bizonyára még er?vel figyeltem, magamra er?szakolhattam egy speciális szemlél?d? állapotot, nehogy kihagyjak valami rögzíthet?t. Mesterkélt szemlél?désb?l óhatatlanul mesterkélt írások keletkeztek: ma úgy érzem, hogy a „költ?iségnek” való megfelelés kényszere „írásilag” évekig helytelen irányba vezetett. Írási inkább, vagy alkotási a nézel?dés, esetemben a sokrét? alkotómunka miatt komplexebb, hiszen szavakat felszedni, melyek írásokba illeszkednek majd, éppolyan lehet, mint egy görcsös fát, amelynek lenyomata képi elem lesz. Az, hogy ma úgy gondolom, bármikor bepottyanhat egy versbe kívánkozó észlelet, de csak írás közben pottyanhat be, egy tudatos építkezés, az írás mint munka elfogadásának következménye.
– Verseidb?l egy fokozottan köznapi, hangsúlyozottan alanyi panellakó majd kertesház-tulajdonos pislog s?r?n kifelé, akár miskolci kocsonyából a béka. Mintha a költ?alany esend?ségéb?l, esetlenségéb?l adódó ziccerek alakítanák költ?i s emberi napjaidat. Közben azonban fáradhatatlanul szervezel, tervezel, honlapot, biennálét, fesztivált, folyóiratot. Vagyis napszámosa és h?se is vagy egyben az irodalomnak. Hogyan is m?ködik ez valójában?
– Több mint egy évtizede szabadúszó vagyok, s ha nem is mindig szigorú napirend szerint, de felel?s id?beosztással élek. Rapszodikusságról nálam szó nem lehet. Mindennap tudok dolgozni, és igen nagyon kevés kivétellel az év szinte minden napján dolgozom is. Szó nincsen azonban arról, hogy a versírásra hetekre el?re ki van jelölve egy-egy adott munkanap. Nagyon szeretem ugyan tudni jó el?re, hogy mit csinálok, de versírásban, meg?rizve annak – félek kimondani: – „ünnepi” jellegét, szívesen improvizálok. Félreteszek a kedvéért minden más munkát, ha arról van szó…
Könny? ma azt mondanom, ismerve saját munkabírásom, hogy isten mentsen a napi muszáj-írástól, pláne ha id?ben kellene meghatározni a penzumot. F?iskolai ének-zene tanárom azt mondta, napi tíz perc gyakorlás, ennyit szánjon rá, fiam, de ezt tényleg minden nap, és akkor menni fog a Kodály 333 olvasógyakorlat. Év végére ment. Az írás nem fog menni év végére napi tíz perct?l… de valamennyit szinte mindennap gyakorolnia kell annak, aki – csúnya szóval élve: – rutinból még nem tud írni. A hosszan nem-írást csak az engedheti meg magának, aki már tényleg érzi, mi a rutin, ismeri jól alkotói és nem-alkotói id?szakait: fel tud készülni a pörgésre, de nem esik kétségbe akkor sem, ha bármilyen okból hosszabb ideig nem megy az írás.
Az írásmunka születését számomra nem el?zi meg jegyzetelés, hasznosnak vélt szókapcsolatok ide-oda bejegyzése. Volt, hogy gy?jtöttem, de be kellett látnom, nem volt semmi értelme, sose használtam fel így semmit.
– Id?nként nagyon er?s, szürreális „képszörnyekkel” operálsz, máskor szójátékokat gyártasz, vagyis a hangzásból indulsz ki, a ritmus pedig különböz? refrénszer? motívumok révén állandóan jelen van verseid hátterében. Kép, hangzás, ritmus: melyik az els?dleges kiváltó motívumtípus, amib?l egy-egy vers kisarjad?
– Hozzávet?leg egy évtizede egy versindító mozzanatra ideológiát építettem, amely azóta jól m?ködik. (A jól m?ködés alatt azt értem, hogy én élvezem, a kritika szereti.) Egy kritikusom joggal vetette fel a kérdést: hány kilométer egy Vass-vers. És nem a szöveg hosszára gondolt (jöjjön a saját rosszmáj: pedig épp arra is gondolhatott volna), hanem a m? születése közben megtett kilométerekre: számos verset és recenziót írtam vonaton, a Miskolc és Budapest közt közleked? Intercity büfékocsijában. Sokat utazom, mert foglalkozásban igen, de állandó lakásban nem köteleztem el magam a f?városnak. Az Es?nap cím? verskötet és a Felhasznált irodalom cím?, recenziókat tartalmazó kötet legjava az útközben-levés jegyében született. Ez a motívum még ma is él: gyakran el?fordul, hogy a vonatkerék és az agyam többnyire egyszerre kezd el zakatolni.
– Régente voltak alantas és versbe nem ill? tárgyak, manapság ilyen szelekció aligha létezik, különösen nem a Vass-versekben. M?anyag kisautótól a h?sugárzóig, a giliszta tíz szívét?l a halálra ítélt h?t?gépekig, a buditól a testes n?ig itt minden bekerülhet a lírába, ami látszólag nem odavaló. Program ez vagy kismagyar valóságunk tükrözésének vágya?
– Nem ismerek olyan dolgot, ami számomra ne lehetne költ?i (helyesebben szólva: írási) anyag. Ily módon különbség tehát alantas és versbe fogható anyag között az én praxisomban nincs. Konzervatív az anyagkezelésben és annak tálalásában vagyok: mai napig el tudok szörnyedni azon, ha egy írás alapvet? szervez? eleme majdhogynem csak a céltalan trágárság, azon meg pláne, ha egy szerkeszt? idétlen ideológiát gyártván a szeméthez, még megjelenéshez is segíti azt.
– „Tartalomhoz a forma: Amfora” – mondta gyerekkorunkban a reklám. Melyik az els?dleges nálad? Már ha van ilyen rangsor…
– Komoly illesztési és illeszkedési szándék nélkül megette a fene az egészet. Kölcsönös, sorozatos, egyenrangú oda-vissza hatás nélkül összeroppan forma is, tárgy is.
– A „talált szövegeknek” a szürrealizmus óta nagy az ázsiója, már Apollinaire kijelentette, hogy a ma költészete a napilapokban és a plakátokon zsibong. Azóta az élet még jobban felgyorsult, szinte habzik a szemünk el?tt változékonysága, ezer kisszer? és nagyszabású formája. Gy?jtöd, magadba szívod te az ilyesmit az utcán járva?
– Nyitott szemmel járok, s tudatosan, rendszeresen, de nem kötelességszer?en dolgozok fel minden lehetséges nyersanyagot. Számomra minden lehetséges nyersanyag. Még ingerszegényebb környezetben töltött id?szakok alatt is folyamatosan szolgáltat számomra beemelni valókat a környezet, bolond lennék elzárkózni el?lük. Vannak dolgok, amikre tudatosan vadászok, a képz?m?vészeti alkotómunkámnak is köszönhet?en bizonyos tárgyakhoz gy?jtöget? életmódom kapcsolódik. Miskolcon a Búza, Pesten a Bosnyák téri piac a kedvenc szemlél?dési helyem, de egy fürd?hely medencéjében, kedvenc helységeim kedvenc vendéglátó egységeiben hallottak-történtek sem maradnak nyom nélkül. Na és persze ismételten a büfékocsik. Szóval nálam nem szent semmi, a Hamismás óta tudatosan „beirodalmazom” az életem.
– A Vasstibi-vers ömlik, árad, szinte olyan öntörvény?, mint egy gyomnak látszó dísznövény vagy dísznövénynek látszó gyom. Benövi és egyben megalkotja a világot. Mintha sosem született volna, mintha folytonosan születne. Mik ennek az organikus versépítkezésnek a konkrét fázisai, kapcsolódnak-e hozzá anyagok, tárgyak, környezetek, rituálék?
– Kapásból azt mondanám, nincs se konkrét fázis-recept, se konkrétfázis-recept. Szinte sajnálom, hogy belegondolva mégis, hogyan alkotok, leírva „sorrendet”, mégis mintha lehetséges lenne. Egy(ik) nap: nekiülni, megírni. Kinyomtatni, elolvasni, dolgozgatni. Kinyomtatni, félretenni. Aludni rá. Más(ik) nap: nyomtatottan el?venni, néma olvasásban javítgatni. Aztán fennhangon olvasni, a lapon felolvasás közben utómunkálni. Nyomtatni, félretenni. Kész lenni… Bárhol tudok írni, de csak számítógépbe. Próbáltam füzetbe, hasztalan.
Az írás aktusát nálam szilárd elhatározásnak kell megel?znie: ha nem kimondottan rá jelöltem ki az id?t, a lehet?séget, sajnos írás közben eltántorítható vagyok. Kevés sikerrel tudok ugyanazon a gépen verset írni, mint amelyiken mást is dolgozom. Bezavar a „valós id?”, bezavartatom az internet idejét: óhatatlanul?, vigyázatlanul?, direkt? nyitva hagyom a levelez?programot. Ha er?szakkal nem teremtek lehet?séget, hangulatot azzal, hogy „leválasztom” a munkás-gépr?l a versírós létet, akkor csapdába esem. Szóval, elhatározás kérdése, hogy ha otthon vagyok, s éppen jó id? van, olyan laptoppal vonulok ki a cseresznyefa alá, amely nem keres wifis netjelet.
– Van határozott emléked az els? kisvassvers vagy -versek megíródásáról, az élményr?l, mely arra a határra juttatott, amelyen innen fert?zetlen, túl viszont már íróvírussal fert?zött az ember?
– A ’80-as évek közepén, harmadikos gimnazista koromban kezdtem el verseket írni. Az A. E. Bizottság els? lemezét hallgatva döbbentem rá, hogy létezik másfajta „dalszöveg”, mint ami a rádióban szól. Ett?l függetlenül persze azoktól is sokkalta ótvarabbakat írtam, kifejezetten szentimentális verseket. Viszont – pályázatokon való sikeres szerepléseiknek is köszönhet?en – nagyon sokan olvasták ?ket. S meggy?z?désem, hogy nélkülük ma nem tartanék ott, ahol: ha nem írtam voltam meg ?ket, nem lenne szilárd a hitem abban, hogy értelme van annak, amit ma írásban m?velek. Ám még kés?bb is írtam olyanokat, hogy „elszégyellni törpül? árnyékunkat, miel?tt a szívben is megindul az évi rendes havazás”. Szép, csak semmi értelme. Még a ’90-es évek közepén, Parti Nagy Lajos költ?i szemináriumának résztvev?jeként sem voltam arra felkészülve, hogy felel?sséggel érezzem minden saját szavam minden saját értelmét. Parti Nagy hangosan olvasta e sorokat: „Atomok násza a hajnal, selyemszakállú fák csendes orgazmusa”, majd nekem szegezte a kérdést: Tibor, mi az, ami nem atomok násza? Sejthet?, ha nem kérdez így, sose ébredek rá arra, hogy a hajnal szó helyére akár a csavarkulcsot is írhatom. Komolyabban, „tréningszer?en” 1987-t?l, f?iskolás koromtól kezdve írok: ekkortájt kaptam az els? visszajelzéseket. 1996-ban megjelent az a kötetem, amely a Kassák-díjat adó kuratórium elismerésén és egy jelent?s (Tandori-)kritikán kívül más „olvasói” jelzést nem generált. Újra kellett gondolnom sok mindent. Újra olvastam és „újraírtam”, bátorságot vettem az önállóbb közeg-teremtéshez. Azt a hangot, amin ma is írok, körülbelül rá tíz évre találtam meg, ekkor kezdtem írni a Hamismás cím? kötetemet, mely 2000-ben jelent meg.
– Lebeg-e a szemed el?tt írás közben egy konkrét olvasó képe? Hiszen egyik versedben a befogadó még a kártérítést is kiszámolhatja, amit a m?élvezet elmaradása esetén a költ?n vagy a kiadón követelhet… Persze tudom, ez játék…
– Amikor írok, csak az a kép él el?ttem, bennem, ami „tárgya” az írásnak. Üzenet-jelleget nem érzek, nekem az olvasó itt még nincs benne a képben. Ám amikor készen vagyok a szöveggel, akkor annál inkább el?jön, hogy erre vagy arra a részletre ez vagy az a személyiség, közösség hogyan reagálna. A Hamismás óta vannak olvasóim. Írása kezdetén, 1998-ban rászántam magam az éveken át tartó tudatos újraolvasásra; bármennyire féltettem, feltettem mégis az életem az alkotásra: munka lett az írás, írás- és írás közeli munkákból lett a megélhetés. A Hamismás óta rengeteg olvasói visszajelzést kapok. Az Es?nap (2003) és a Bevallás garnitúra (2004) lett az olvasók kedvence. Megtiszteltetés, ha szakdolgoznak a m?veimb?l, színm?vészetire felvételiz?k mondják ?ket, szavalóversenyeken szerepelnek. Ezek is mind-mind olvasói visszajelzések, hiszen olvasóim szeretik meg ?ket, és teszik írásm?veik tárgyává, közbeszédük részévé. Külön öröm, ha ötös a szakdolgozat, sikerrel jár a felvételiz?, Radnóti-díjat kap a Vass-verset mondó.
– Alkalom szüli nem csak a tolvajt, a költ?t is néha. Jól tudom, hogy kifejezetten alkalmivers-párti, versalkalom-teremtéspárti vagy?
– A felkérésre való írásnak és íratásnak híve vagyok. Régóta szervezek tematikus projekteket (Marcelland Nemzetközi M?vészeti Gy?jtemény, küldeménym?vészeti kiállítások 1998 óta; Légyott, a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál irodalmi és képz?m?vészeti ímél-antológiája 2001 óta; „Szabó+…”, 2003 óta; Miskolci ?sz Kulturális Napok, irodalmi performansz-sorozat; Spanyolnátha m?vészeti folyóirat (www.spanyolnatha.hu) 2004 óta; Önök kerték tájm?vészeti fesztivál, 2008 óta). – Költészeti extrémsportolóként létezik-e irodalmi kaland, amelybe még nem bocsátkoztál bele?
– Tanultam és tanítottam formát, készítettem már videoverseket, fonikus m?vekkel felléptem nemzetközi hangköltészeti fesztiválokon, látványlírával kiállításokon, performanszokkal számos rendezvényen: nem vágyakozom újabb ösvényeket taposni. Nem kizárt természetesen, hogy valami újba fogjak: nyitott vagyok sok mindenre.
– Miként gazdálkodol a magyar és külföldi irodalom hagyatékával, a dísztárgyak vannak túlsúlyban inkább, avagy a használatiak?
– Remek ötlet a hagyomány szó helyett a hagyatékra kérdezni. Formai, képi, hangi, hangulati örökrész: igen, sokkal inkább err?l lehet szó, mint hagyományról, amikor áthallattatok az el?dök munkáiból akár köz- akár kevésbé ismert szövegrészeket, töredékeket. Nincs lelkifurdalásom, amikor jogcím nélkül belakok ilyen szövegrészeket, amikor úgy viselkedem, hogy nekik veselkedek, mert a f?hajtás szándékával teszem azt. Ha ugyanígy teszek formákkal, nem bánt, ha úgy cselekszem, mintha lenne jussom rájuk: jusson eszembe a kalapemelés. Hódolatom a hagyatékadóknak: tisztelettel rovom le az örökösödési és az ökörködési adót.
– A Vass írás olyan, mint az Orvosok Határok Nélkül: nem riad meg a m?fajhatároktól, nem igényel vízumot, átterjeng esszé, próza és vers végvidékein. Szándékos összemosásról van itt szó?
– Ha például kiállításmegnyitó-szövegeket írok, amint az gyakran megesik, azok készakarva lesznek versszer?ek. Vers-munkámat nagyban segítik a más m?fajokban született szövegek; dolgoztam hetilap filmkritikusaként, voltam magyar és külhoni magyar nyelv? nap- és hetilap rovatgazda tárcaírója, írtam számos recenziót. Ezek a munkák elválasztani, határvonalakat kijelölni éppúgy tanítottak, mint lehetséges átjárhatóságokat figyelni, felügyelni, kiaknázni. Nem volt célom soha az, hogy egyiküknek-másikuknak direkt ne „költ?i” legyen a megszólalásmódja: az „elválasztás” során, ahol ezt akartam, er?lködés nélkül sikerrel jártam. Néha azonban nem kis agytornát jelentett a sokféle elkötelezettség mellett felügyelni, hogy az úgymond közírás mennyi témát, figyelmet, legf?képp pedig: mennyi energiát vonjon el a szépírástól. Kreatív szövegíróként mai napig dolgozom, ott bizony nagy hasznát veszem a vers-eszemnek.
– Azt mondják, borból van jó, nagyon jó és saját. Vajon miként megállapítható ennél több alappal, hogy egy írásm? jó vagy kevésbé az?
– Számos jóféle vers van. Én azt a jófélét szeretem, amely emlékezetes, nem csak olvasása idejéig foglalkoztat. Ha eléri, hogy nem csak pár percre ékel?dik be az életembe, hanem belém avatkozik, átszabja a hátralév? napomat. S ha nem átall még másnap is befolyásolni, akkor újból el?veszem, tanulmányozni tudom. Kortársaktól – beleértve a világirodalmat is –, évi 4-5 vers esetében fordul el? ilyen. Kevesükb?l olyan lesz, hogy jó pár hónap múlva is tudok vele példálózni, még kevesebbjük hosszabb ideig épül be, azok szinte evidenciámmá tudnak fejl?dni. Hogy mit?l érik el ezt, „általábant” megint nem tudok mondani, mert mindegyik egyediségével is hat, önálló evidencia-történettel bír. Balassa Péter azt írta nekem egy levelében, válaszul egyik kötetemre, hogy jók a versek, mert tétjük van. S mivel a tét nélküli vers jósága kizárható, bizonyára ez is alapismérv lehet.
Vass Tibor
Ment? körülmény
Fura egy kávéf?z? legény vagyok én, javíthatatlan. Felállok
a gépt?l, nem a kávéf?z?t?l,
a számítótól,
ha rutinszer?en szirénáznak a f?úton.
Felteszem a kávét a szirénaszó alatt, kétszemélyes kínai kotyogó,
szepl? a világválság becsületén.
Visszajövök a géphez, egyszemélyes körülmény,
kiszámíthatóan javarészt biztos kínai pötyög?,
sziréna jobb esetben már nem szól,
írom ezt tovább tovább, az meg f?.
Ha kész, a szagáról tudom csak, felpattanok, mint egy hülye,
mert elfelejtem, hogy odatettem a kávét,
rohanok, mint egy hülye,
a kétszemélyes kotyogó messze az egyszemélyes pötyög?t?l.
Ha már itt szag,
biztos, hogy nem sok kávé marad a kotyogóban,
kifröcsköl?dik, jobb esetben eloltja a gázt,
amit nem rutinszer?en folyósítanak a válságkörülmény idején.
A rutinszer? szirénának, amir?l a kávé eszembe jut, vége szakad,
mint szakadhat az életnek is, amiért mint a hülye, rohannak.
A sziréna
mint a rohanóvilág jogosan használt megkülönböztet? jelzése.
A köz helye
a magánbeszédben: felség, a jel megkülönböztet.
Lehúzódnak, akik hallani tudják,
engednek rohanni tovább az úton.
Ha a kotyogó kiönt?kéjét kifelé fordítom, el?fordul,
hogy a konyha közepe is kávés lesz,
ha befelé, akkor csak a t?zhely közvetlen környéke.
Marad fél kávé, jobb esetben egy egész
a kétszemélyes kínai kotyogóban, idehozom a pötyög?höz,
nem a kotyogót,
visszafelé már nem rohanok, mint egy hülye,
csak úgy ülök, folytonos lelkifurdalással,
hogy már megint milyen hülye vagyok,
nem azt mondom magamra, mint nagyközönség el?tt,
hogy fura, meg hogy javíthatatlan, mint a kínai szerkók,
egyszer?en lehülyézem magam, megtehetem,
ha az az ember, mondjátok már, nem jut eszembe a neve,
szirénázhatta az orrával.
Nem figyelek oda, pedig megfogadom szinte minden nap,
hogy nem hagyom felügyelet nélkül a kávéf?z?t,
nem pocsékolok, válság van, nem csinálok magamnak pluszmunkát,
de sosem jön össze,
szinte minden nap rutinszer?en szól a sziréna, fröcsköl a kávé.
Már érzem is a szagot, megint nem végeztem idejében.
Most nem felejt?dhetett el, hiszen róla írok,
a vers a hibás mindenért, a válságért is, meglehet,
most rohanhatok megint, mint egy hülye,
de azért a rohanás el?tt azt még idekörülményezem,
egye fene, hadd fröcsköljön addig még,
mennyire szeretem bámulni a t?zhelyen a foltokat,
annyira szépek a t?zhelyen azok a foltok,
amelyeket a fröcskölés rajzol,
szepl?s kisgyerekarcra emlékeztetnek,
egy vagy két vörös hajú kisgyerek szepl?s arcára.
Mindig is szerettem volna egy
vagy két vörös hajú kisgyereket szepl?s arccal,
de nincs se vörös, se nagyon szepl?s a családban,
jobb esetben nem realizálható vágyam marad sajnos,
mert ha realizálódna, biztos lenne valami bibi a dologban,
vagy szepl?telen lenne az ikerfogantatás,
de ilyenekben nem hiszek, a válság is világi.
Szóval, ha beütne egy vagy két ilyen kölyök,
biztos fura lenne, javíthatatlan.
Bámészkodok, sajnálok szepl?t törölni.
Kih?l közben a kávém, mire itt tartok, az utolsó el?tti sornál, ill.
az els? hideg kortynál.
(Tessék, és nem bírom megállni,
hogy rutinszer?en el ne rontsam a verset,
még az egyre er?teljesebb kávészag sem tart vissza,
a rosszabb esetben még feleslegesen folyósított gáz,
az el?bb már ott volt az utolsó el?tti sor, lásd, aminek ill. a vége,
a szirénaszó szaros értelmében írnom kell tovább,
mert hátravan még ebben az ügyben,
hogy a pötyög?re öntöm néha a maradék kih?lt kávét,
nem figyelek oda, fura egy kávéf?z? legény vagyok én, javíthatatlan,
hiába fogadnám meg vers-ügyben is, amit,
holnap is lesz szirénaszó,
meg fosás, hogy elég távolról szól-e még,
tudom-e még annál is rutinszer?bben rontani a verset, mint ma,
mint ezt, például id?ben.)
Forrás: terasz.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: H.Pulai Éva
