Az öreg Moszkowski Józsi este leharangozta az aznapra valót, bezárta a templomot, és átment Vencel atyához leadni a kulcsot. A pap Józsi kezébe nyomott egy százast, de búcsúzásként csak intett, mert éppen telefonált.
A háború után kérdezgették is egy darabig a plébánost, hogy mért éppen egy zsidót vett fel mindenesnek, de ő kitért az egyenes válasz elől. Mondja nekik, hogy Józsival együtt rohadtak Dachauban? Hogy ketten, hetekig éhezve, fázva, betegen kódorogtak hazáig? Rajtuk kívül nem tartozik senkire. Meg kit érdekel? Százezrekkel megesett.
*
Józsi zsebre gyűrte a pénzt, s mint minden este, átsietett a „Zöld disznó” nevű csapszékbe. Mintha hazaérkezett volna. Csak éppen, amikor ide belépett, nem vette el tőle táskáját Jutka, a szobalány. A vacsoránál sem kellett rászólni a gyerekre, hogy egyen illendően, mert kaphat egy pofont és mehet a konyhába, s ott csámcsoghat kedvére; s a felesége sem kérdezte, hogy már megint mivel szekálta Berger úr, a főnöke. Persze hogy nem, hiszen mindannyian füsté váltak.
*
— Jó, hogy jössz Józsi, nagy újság van! — rikkantotta örömmel Bódog Jenő, a belépő Moszkowskinak. Széket húzott a barátjának, de azért tovább szárítgatta egy ronggyal az asztalát. Ezt is csak magának köszönhette, a fenébe is. Éppen az imént akarta kiinni a nagyfröccsét, de a keze annyira remegett, hogy feldöntötte a poharat. A csapos meg, mint egy parókás lordkancellár — pedig Takó úr kopasz volt — kilátásba helyezte, hogy addig nem kap újat, míg le nem nyalja az asztalról a régit. Csak sajnos a java már onnan is lecsurgott a fűrészporos padlóra, a csikkeket füröszteni.
— Aztán mi az a nagy újság Jenő? — érdeklődött Moszkowski, miután a Lordkancellártól rendelt két nagyfröccsöt, meg betöltetett egy vizespohárba egy deci kisüstit hozzá. Ezt azért, hogy Bódog gyorsan ki tudja inni, és hogy használhassa a kezét. Jenő hálás szemmel nézett Józsira, és rögtön torkába döntötte a pálinkát:
— Azannya! — csettintett nagy élvezettel, s hátradőlt a székén. Kisidő múlva megnyugodott. Most már békésen nekiállhatott a fröccsét szopogatni. Szinte finom, társasági ember benyomását keltette. Az is volt még pár éve, mikor még a diákjainak oktatta a magyar és latinirodalom gyöngyszemeit. Aztán közbejött a válás, az ital, a hajléktalanság — na, a szokásos elcsépelt dolgok, amit már senki sem hallgat szívesen. Lefutott dolog. Túl sok van már belőle.
Egy felületes medikus, ha most ránézett volna a kedélyes fröccsözőre, nem is gondolta volna, hogy Jenő az alkoholizmus utolsó stádiuma felé tántorog; s ha még rádob egy lapáttal, a többit már nagyon is hamar a sírásók fogják befejezni.
— Na, aztán mi az a nagy újság? — türelmetlenkedett Józsi. Válaszképpen Bódog csak büszkén vigyorgott, s a kocsmapult mögé bökött fejével, ahol egy vadonatúj, piros markulatu hólapát melegedett a cserépkályhának támaszkodva. A fogason lógó télikabátok észre se vették azt a szokatlan jövevényt. Aludtak.
Moszkowski odanézett, de csak egy lapátot látott. Értetlenül vállat vont.
— Na és? Mi van ezen érdekes?
— Hát csak az, hogy én ezt becsületesen találtam, mikor leesett a teherautóról. Ez szerintem Isten útmutatása, hogy új életet kezdjek. Evvel a lapáttal holnaptól önálló vállalkozó leszek. Már jó korán végigjárom a Búzakéve utcát, tudod, ahol a családi házak állnak, és mindenhol olcsón elhányom a járdáról a havat. Talán később terjeszkedni is fogok. Először a Fiastyúk utcába, de aztán betörök a Rezedaközbe is. Persze, ide már alkalmazottaim is lesznek — mosolygott a barátjára a lelkes, jövendőbeli üzletember. Szinte már látta magát egy olyan kabátban, ami nincs spárgával átkötve. — Aztán szerzek egy olcsó albérletet, ahol zuhanyozni is lehet — szőtte Jenő tovább álmait.
— Az aztán tényleg rád fér — szólt át a külön asztaltól Lea nagysága, aki Ignác urat, az emberét várta, egy édes rozspálinka társaságában. Tehette, a férje volt a kocsma legfinomabb vendége, mert egy rongy- és használtruha bódéja volt a Kispiacon, a Bocskai út végén. Jenő még csak vállat se vont erre a megjegyzésre.
— És ha nem esik egész télen? — kérdezte mindenre gondolva Moszkowski.
— Olyan nincs — mosolygott felsőségesen a vállalkozó, majd ránézett a csuklójára, de elfelejtette, hogy a válása óta nem hordott karórát.
— Na — tápászkodott fel Jenő —, későre járhat, nekem mennem kell Józsikám. Tudod: Hora ruit, rohan az idő, ahogy tanítottam annak idején a diákjaimnak.
Úriembermódra megköszönte az italt, s megígérte, hogy ne felejtse el a szavát. Majd, ha eljön az ideje, tejben-vajban fogja őt füröszteni. Sietősen, mint ahogy egy elfoglalt üzletemberhez illik, hóna alá fogta a lapátját és elbúcsúzott. Szinte tántorgás nélkül ért ki az utcára. A kocsma előtt felnézett a koromfekete égre, s beleszippantott a levegőbe. Igen, az orra nem csal. Havazást ígér. Elmosolyodott, s elindult egy kényelmes, szélvédett helyet keresni éjszakára.
*
Igaz, hogy másnap a csonttá fagyott föld csak délfelé kezdett engedni, de Bódog Jenő derűsen bandukolt a Kelenföldi pályaudvar felé. Éjjelre jó helyet talált a Kis-Dunaág lezárt szakaszánál, ahol a vidéket az Elektromos Művek uralta. Maga se tudta, hogy milyen jó helyre vetődött az éjjel.
Aztán az ismerős óvodában kapott egy bögre csecsemőtejet, amit Jutka néni előtt kellett, hogy megigya. A dadus még a zsebébe tett egy kisüveg mézet:
— Ez kell magának Jenő, nem a pálinka — mondta tehetetlen sajnálattal, és csak úgy engedte tovább a dolgára.
Jenő nagyon megörült a méznek. Nem mintha szerette volna, hanem elvitte a Kismotor és Gépgyár portásának, aki a mézért cserébe beleégette a lapát nyersfa kotrólemezébe, hogy: HÓHÁNYÓ RT. Alatta a következő sorban: TULADONOS: BÓDOG JENŐ. Hogy a „J” betű kimaradt, azt csak később vette észre, de attól még elég helyre kis lapátnak nézett ki. Ez a felirat már-már helyettesítette a cégbejegyzést, s első benyomásra szinte többet ért, mint egy személyi igazolvány. Később, mikor a hólapátjára támaszkodva hallgatta a restiben az időjárás-jelentést, miszerint: „havazás csak a jövő héttől várható”, nem vesztette el a kedvét. Úgy tűnt neki, hogy a járókelők, mintha sokkal barátságosabbak lennének hozzá. Érthető, mert hiszen az nyilvánvaló, hogy nem egy iszákos koldussal van dolguk; láthatták, hogy a munkára kész lapátja ott fekszik a vállán.
Délután ráadásul szerencséje is volt. Éppen a boltba ment egy kanna borért, hogy legyen tartaléknak az éjszakára, mikor az Ormai Norbert utcában egy nénike szidta a távolodó teherautót, akik csak ledobálták a háza elé a tüzelőt. Jenő rögvest nekiállt, és behordta a lefűrészelt aprófát a kamrába. Addig persze a hólapátja az előszobában, a függöny mögül leste a gazdáját. Mikor az utolsó hasáb is elfoglalta díszhelyet a rakás tetején, Kereszteshy néni — mert úgy hívták — szép pénzzel jutalmazta Jenőt. Ráadásul úgy köszönt el tőle, hogy: „Isten áldja”.
*
— Mondd Józsikám, mit iszol? — noszogatta aznap este a csapszékben Moszkowskit a vállalkozó. A kocsma törzsgárdája felzúgott a meglepetéstől. Mióta Bódogot ismerték, ilyet még nem hallottak tőle. Józsi szabadkozott, de hosszas töprengés után, ő is a nagyfröccsnél kötött ki.
Jenőnek mióta lapátja lett, megváltozott már a tartása is. Sőt Lea, a jósszimatú nagysága azt is észrevette, hogy Bódog megmosakodott. Tényleg, igaza volt! A vállalkozó a keresett pénzén nem csak bort és kenyeret vett, hanem egy szappant is. Mivel a „Művek” strandbódéja közvetlen a holtág mellett volt, tényleg háza lett – folyóvízzel. Jenő aznap is korán otthagyta a „Zöld disznót” és egyenesen hazament a lapátjával. Egyébként a spárga már nem volt a derekán. Az állomás restijében már délután lecserélte egy sárga övre.
— Igazi krokodil műbőr — mondta neki Gyalog Imre villamoskalauz, s csak egy fél rumot kért érte. Nem is sok. Felesége sem tiltakozott. Igaz, már elázva horkolt, mikor a férje levette a derekáról.
*
folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2009.03.06. @ 16:58 :: kisslaki
