Piusz a templomegér, loholtában nagyot esett az oltár előtt. Pléhbögréje, amit eddig kacska kezében szorongatott, pattogott még egy kicsit a kőpadlón, majd elült a szószék alatt. Az egér rémülten pillantott az oltárképre festett szendergő Kisdedre, de a baba nem sírt fel a zajra. Az angyalok is továbbszunyókáltak a boltíves freskón, ahogy alkotójuk odaálmodta őket. — Nem történt semmi. — A felzavart csönd is visszaborult padsorokra. Piusz sebtibe’ keresztet hajított magára, és kisuttyant a bronzkapu alatt a kihalt Szentháromság-térre.
De most, az Úr 1585. évében már hetek óta éhínség kínozta a várost; a szökőkút medencéjében nem ricsajoztak a pőre lurkók. Csak a régmegszokott koldusgyerek őrizte a szelídített vízköpő oroszlánt. Anyja mellette aludt; vagy már a lélek is elhagyta? — Jó ég tudja.
Piusz oda sem nézve, nagy iramban lerohant a várhegyről, hogy mielőbb kijusson a városból. — Már egy fél bögre zsír is elég lenne — gondolta futtában. Akkor a családja túlélhetné a következő napokat. Igaz, nevelőapja — akit módos gazdának mondanak lenn a faluban — kitagadta, mert akarata ellenére szegény lányt vett feleségül. De most a gyerekeiről van szó.
Erre az útra tegnap határozta el magát, mikor a templomharang éppen a levesmarsra bimbammolt. Belesajgott a szíve, mikor látta az orgonasípként glédában álló gyerekeit. És pont a sorvégén álló legkisebbiknek anyja már hiába dugta a szájába az üres kanalat. Már nem volt rajta lenyalni való ezüst. Bátyjai egy foltnyit se hagytak rajta. Pedig már húsz napja, hogy szegénykéknek ez a déli kanálnyalás adta az ebéd utáni jóllakottság illúzióját. — A mama persze beérte a maradékkal. — Az anyák már csak ilyenek.
*
Piusznak torkában dobogott a szíve, míg átrettegte magát a kisváros sikátorain, ahol régen annyi volt a macska, mint a nyű! De mára már felették őket az emberek. Azért nagyon is citeráztak a lábai, mikor elosont a városháza alatt. Ugyanis ott lakott az a félelmetes vörös dög, akinek randa egy híre volt az egerek körében. – Egek! Mit tesz Isten? — Az a retteget macska, juszt is ott szunyókált a balkon párkányán. Onnan pislogott le hideg, vérfagyasztó tekintettel az utcára. Piuszt észrevette, de undorral átnézett rajta.
Méltóságon alulinak tartotta, hogy ilyen girhest egyen. A bírónak biztos, hogy még most is van mit a tejbe aprítani, hogy még nem ették meg azt az öntelt kandúrt.
Az egér mikor a városkapu elé ért, már csak azért imádkozott, hogy baj nélkül a falakon kívülre kerüljön. Százával taposott ott az ember- és a lópata. Nem csoda, hogy nagy volt tülekedés, hiszen már hetek óta — aki tehette —, menekült a dühöngő éhínség elöl. Ráadásul a poroszlóknak is rosszkedvük volt, mert ma is csak egy vödör melegvizet kaptak ebédre. Ezt kellett, hogy maguk között kiporciózzák tizenhét egyenlő részre. Mégis vigyázni kellett a kaput, mert a lőcseikkel még néha összejöttek egy-egy kardozásra, a poprádi híd környékén. Még mostanság is az árumegállító jog miatt veszekedtek.
*
Piusz, amikor már a malom felé szaladt, ahol mostohája lakott, még csak most várt rá a legveszélyesebb útszakasz. Mindenféle szárnyas bestiák lesték odafentről a mezei aprónépet. Az apa már alig állt a lábán, mikor elért a fahídig, ahonnan túl már a falu kezdődött. Betámolygott végre apjához, aki a túlparton lakott, Bódis vízimolnár portáján. Az ajtó előtt lelassította lépteit. Nehéz lesz majd zsírt koldulni a kapzsi öregembertől. A mostohája annak idején, azért ellenezte a házasságát, mert szerinte csak a vagyon tehet boldoggá. A többi, az mind nyavalyás érzelgősség. Arról, hogy a gyámfia, a templomegér lányát vegye el, szó sem lehetett.
— Még hozománya sincsen! — ordította akkor, és annyira dühbe gurult, hogy levegőhöz sem jutott, csak a karját lendítette az ajtó felé, hogy mutassa Piusznak, merre találja a kifelé vezető utat. De ez a történet már régen a ködbe vészett. — Meg aztán azóta se látták egymást, és talán az idő is meglágyította a vén zsugori szívét.
De, hát most nincs már más választása Piusznak. Megalázkodik. Erőt vett magán és benyitott a kerítéskapun. — Mi az, hogy fél bögre zsír? — villant belé a gondolat, még mielőtt benyitott volna; —, egy kanállal is elég lenne belőle.
*
Piusz mikor belépett az előszobába, nem talált senkit, csak valami csámcsogásféle zaj szűrődött ki a konyhából. Benyitott, de csak egy öregasszony ült az asztalnál. Éppen szalonnázott. Gyászfekete fejkendője kioldva lógott fejéről, alig takarta ritka, ősz haját.
A köszönésre fel sem nézett a matka, csak némán helyet mutatott Piusznak az asztalnál. Csak mikor a sonkáskosár után nyúlt, akkor pillantott fel az érkezőre.
— Szent Isten! A Piusz gyerek! — kiáltotta boldogan, és a következő pillanatban már örömtől könnyezve ölelte, csókolta. A kitagadott fiú csak most ismerte fel az öregasszonyban a régelfelejtett dadusát.
— Ha apádat keresnéd fiam, elkéstél vele — szipogta, és kendőjével megtörölte szeme sarkát. — Tegnap megette a bénaszárnyú bagoly. Betege lett a kapzsiságának. Még nekem is alig adott enni. Ő bezzeg csak tömte magába azt a temérdek ételt. Végén már menni se tudott. Így, persze, hogy az öregbagoly még gyalog is utolérte. Szegény, az utóbbi években, azért sokat szenvedett, amiért téged kitagadott. De túl büszke volt ahhoz, hogy üzenjen érted. De később jóvátette, hiszen minden vagyonát rád testálta. De most már ne késlekedj. Hozd hamar a családod! —, topogott a dadus, mint egy izgatott boldog kotlós, s kendőbe csomagolt valami hamarjót az éhező családnak.
*
Piusznak zúgott a feje, a váratlanul bekövetkezett fordulattól, ami megváltoztatja az egész további életüket. Nem kell éhezniük többé a gyerekeknek —, volt az első gondolata. Aztán gyorsan zsebrevágott egy darab sajtot, hogy ne vesztegesse most evéssel az időt.
Már éppen indult volna, mikor kintről hirtelen egy olyan erős visítás süvített a házba, hogy az ijedségtől beleremegtek az ablaküvegek. Ilyen rémisztő hangot, Piusz életében csak egyszer hallott, még babakorában. — Sajátmagától. — Már a macska szájából sikoltozott, és csak az mentette meg az életét, hogy bejött a házőrző, és lett hadd el hadd a gyilkosnak. A kis karja is akkor nyomorodott meg. De félénk egér maradt egész életére. Nem csoda, hiszen mielőtt bejött a kutya, bölcsőjéből nézte végig, ahogy a macska felzabálja szüleit a nászágyon.
*
Ekkor rontott be nagy lelkendezve szomszéd kislurkó, aki az imént azt az irtózatos ricsajt csapta.
— Gyüjjenek ki! Búza esik az égből, víz helyett! — Erre a dadus lecsördített egy nyaklevest a gyerkőcnek, hogy csakúgy csattant, a tiszteletlen viccért. De Piusznak sietős volt az útja, és kilépett az ajtón. Elámult. Ilyen csodát még tényleg sosem látott! A gyerek igazat mondott. Eső helyett tényleg gabonaszemek peregtek az égi magtárból, mintha a Jóisten megszánta volna a vidéket, és véget vett az idei 1585-ös éhínségnek.
— Estére megjövök a családdal — szólt még vissza Piusz. — Most mindenki úgyis gabonát gyűjt; s ebben a boldog zűrzavarban vész nélkül megtérünk.
Mire a néne még búcsút inthetett volna, Piusznak már csak a porzó nyomát látta a város felé.
Dadus már húzta is ki a nagyteknőt az udvarra, a gyereknek meg adott egy sajtot, és megsimogatta a fejét. Aztán eszébe jutott, hogy több gabonát gyűjthet, ha kiteríti a nagypokrócot. Abban már a sajttal megbékélt ifjonc is segítette.
*
Igaza lett Piusznak, hogy vész nélkül megtér családjával. A vadmadarak már degeszre tömték magukat a gabonával töltött galambokból. Szaladó egérre már oda se néztek. A város menti réteken meg csakúgy hemzsegett, nyüzsgött a rengeteg éhes ember. Szakajtóba, iszákba, zsákokba gyűjtötték a mennyei ajándékot. Az éhesebbje már rohant is a malomba őrletni. A városkapuban az őrök azért maradtak. — Úgyis elveszik majd a részüket.
Otthon, a Plébániatemplomban nagy volt az öröm, mikor szájról-szájra járt a szalonnadarab. Ami kevés motyó volt, azt a sovány asszony hamar összeszedte, de néha csak az örömkönnyek szivárványán keresztül látta, hogy mit is hajigál a tarisznyába, amit Piusz végül a hátára kanyarintott. Nem volt kitől elbúcsúzniuk. Csak az oltár előtt még térdet-fejet hajtottak, és csendben kiosontak a térre. A szelíd kőoroszlán békésen elszunnyadt a koldusgyerek gazdájával együtt. Az anyát már biztos elvitték a jó népek, ahová már tartozott.
Akkor jutott eszébe Piusznak hogy a zsebében még ott van az útravalónak szánt sajt. Odarakta az oroszlán kőlábához. Kettőjük közül az éhesebb majd megeszi, ha felébrednek.
Visszament a várakozó családhoz. Maga elé terelte a gyerekeket, belekarolt a feleségébe.
Későre járt már, mire átértek a poprádi hídon, mert sokat kellett várniuk. Az utat elözönlötték a városba visszatérő lakosok, kik zsákokban, kocsikkal hordát be a váratlan Istenadta aratást. Mikor nagy sokára Piusz meglátta Bódis vízimolnár malmát, ahol most teljes erővel fojt az őrlés, először érzett megnyugvást. Alig egy szusszanásnyira a diófa mögött feltűnt a saját portája. Könnyek szaladtak a szemébe, mert eszébe jutott, hogy reggel még az éhhalállal küszködtek.
A nagykapunál egy hölgy várakozott, hófehéren ragyogó, keményített ruhában. Szépen fésült haja ékes díszcsatokkal volt regulába szorítva. Alig ismert rá a hölgyben a dadusra, aki még délután egy lompos, megkeseredett öregasszony volt. Most már a néne is újra egy nemesebb értelmét találta életének. Pláne, ahogy meglátta a beözönlő porontyokat.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.25. @ 18:00 :: kisslaki
