Fénypászmák a tengerparton. A távolban kicsi smaragd szigetek, külön világok a hatalmas tenger közepén. Sötétzöld feny?k borította fehér sziklák, felettük sirályok szállnak. Embernek, házaknak nincs nyoma, itt csak az érintetlen természet az úr. Az alkony rózsaszínnel borítja el a tengert. Felt?nik a telehold, körülötte fényl? burok. Vakító fényben fürdik a csillagváros, csillagképek kusza ábrái, ismert és ismeretlen formák. Az égre felhajított rózsa, a hold rózsája a sötétkék égen. Elbújik, majd újra és újra el?t?nik.
Lefektetem kisfiamat. Amint egyenletes szuszogását meghallom, lassan kilopódzom a partra, hogy még egyszer lássam a tengert. Elbúcsúzom a hullámoktól, azt remélem, egyszer majd visszajöhetek ide, újra eggyé válhatok a végtelennel. Fénygöröngyös, ezüst- és ólomszín? a hatalmas víz. Ha lenézek a mélybe, a hold megvilágítja az apró halakat, amint egy nagy gomolyagban egyszerre mozognak. Körbe-körbe forognak, míg egyszer csak felt?nik egy nagyobb hal, talán cápa. Nem látom tisztán, de a picik varázsütésre, hirtelen irányt váltanak, odébb vonulnak.
A parton tücsökzenekar koncertezik. A hold lassan emelkedik, lent vibrál és csillog a tenger. Hirtelen feler?södik a szél, a tücskök elnémulnak. A víz fölött hatalmas halászmadarak serege. A tenger ón-zöldjét mintha óriási fehér madarak szállták volna meg. Tajtékzik és csattog, dagad a part felé. Rettent?, több ember magasságú hullámok torlódnak a partra. A tajték 10 méter magasra felcsap. Gyönyör? és borzongató érzés, amint a süvölt? szélben a vízóriások közelednek felém. Behunyom a szememet és látom az ugráló tajtéklényeket. Medvék, elefántok, oroszlánok ugranak ki a vízb?l, majd válnak hirtelen mind vízporrá. Szétporlik a világ. A végtelen labdázik a csillagokkal. A hold sárgarézben ragyog, mint a kohóból kikerült óriási golyó, fényét rám vetíti. A tenger óriási, eleven érccé válik. Az aranyos ital elömlik a tengeren, fényes gyönggyé válik. Az egyre er?söd? szélben gyalogolok a fövenyen, kilométereket teszek meg, a homokot az arcomba fújja a szél, alig látok.
Hajnalban a friss szell? hozza felém a tenger sóját, a leander, petúnia, viola, barack, füge és sz?l? édes-mézes illatáradatát. A k?lépcs?ket a tegnapi es? áztatta, fehérre mosta. A sziklák is fehéren tündökölnek, a tenger a partra hozta a mélykék-rózsaszín? kis kagylókat, a lapos és lyukas köveket, köztük gyöngyöznek a medúzák. A tiszta leveg?ben a színek er?sek és élénkek. A tenger hullámai szelíden nyaldossák a sziklákat. Távolban, a sötétkék vízben kis halászcsónakok. Körülöttük fehér sirályok ringatóznak, fel-felröppennek, zsákmányra lesnek. Az utolsó csillag is elt?nik. A sötét megszürkül, majd megkékül. A tenger ónfehéren dereng, pára rejti el a szemem el?l. A páraöv fölött tiszta kék az ég, pirkad. Megszólal egy pacsirta. Feltámad a hajnali szél, megmozdul a jegenyefa. Meglátom az els? molnárfecskéket, amint gyülekezek, nemsokára itt az ?sz. Szinte észrevétlenül, megjelenik a nap. Egyszerre mutatja meg magát, bíbor színeit. Az jut eszembe, amikor a Székelyk? felett pillantottam meg, amint felkelt. Kétszer kelt fel, körbejárta a sziklát, és vonta bíborba a tájat. Most itt lebeg az áradó fény, izzó hídját teríti a tengerre. A madarak énekelni kezdenek. A színek ellepik a homokot, a bokrokat, a fákat, a tet?ket, aranyba borul minden körülöttem. Az öröm forrása bíborba, aranyba öltözteti az eget. Felébred a világ. A napba nézni nem tudok, több kicsi fekete nap van el?ttem, az igazi nap fényességét nem láthatom, a szememet elhomályosítja. Gyermekkoromban kormos üveggel tudtam csak nézni a fényes napkorongot. Most, életem felén túl, csak álmomban látom a nagy fényt, ami felé szeretnék utat találni. Elindulok felé, lépdelek a puha, selymes fövenyen. Ha visszanézek, látom a lábam nyomát. Azt is, amint a szél elmossa, eltünteti azokat. Már csak a sima homok látszik, a lábnyomom elt?nt. Járok az id?tlenségben.
Másnap délben, amikor a parton kagylókat, kis rákokat szedegetek, simára csiszolt, lyukas köveket gy?jtögetek, b?römet perzseli a t?z? nap. Amikor már nem bírom a h?séget, belemerülök a tengerbe, úszom egyet. A lágy hullámok simogatnak. Mintha nem is ugyanaz a tenger lenne, mint tegnap este. Ujjongok, boldogan úszom, egy vagyok a végtelenséggel. Én, az apró lény, aki a nagy egész része, naggyá válok, kiegészülök, eggyé válok vele. Vidáman nézek a felh?k változatos ábráira, hatalmas oroszlánokra, óriás medvékre, elefántokra, ahogy tovaszállnak felettem. Egymásból alakulnak hirtelen mássá és mássá. Paloták, városok, erd?k és mez?k t?nnek fel és utána semmivé válnak. A távolban vitorlások haladnak. Közeledik egy szárnyashajó, rajta sok színes ruhás ember táncol. Vidám éneküket felém sodorja a szél. A hullámokon sirályok, halászsasok táncolnak, zsákmányt rabolnak. Alattam pici halrajok az áramlatban, a medúzák fátyolteste világítja meg ?ket. A selyemkék tenger lágysága áttetsz?, meztelen lelkemet cirógatja. Gyöngyház fénye sugárzik, boldog vagyok. A látóhatár kiszélesedik, annyira, hogy már alig látszik. Gyöngyfehér lesz minden. A világ kagylóhéjában megbújok.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.13. @ 13:20 :: Kühne Katalin
