Olimpia nagyszerű lány volt. Tanítói diplomát szerzett és tanított, de nem csak eszével, lelkével is. Alacsony, vékony termete, okos tekintete sokféle képességét rejtették. Sorra letette fokozati vizsgáit, míg elérte a legmagasabbat, az első fokozatot. Tette mindezt szótlan kitartással, amelyet végtelen szerénységgel ötvözött. Ha barátot akartál? Olimpiánál hűségesebbet nem találtál! Ha segítségre volt szükséged? Ő volt a megtestesült készség! Olvasottsága, műveltsége, bájos humora kellemes társasági lénnyé varázsolták. Csak ha férjhezmenetelről szólt valaki, akkor vált zárkózottá és hárította el diszkréten a kényelmetlen kérdéseket… Csoda-e, ha a rossz nyelvek azt suttogták: Olimpia válogat! Olimpia nem válogatott. Féltett gonddal védte sebzett lelkét egy újabb bántódástól. Szülei és testvérei tiszteletben tartották érzéseit, döntéseit, nem faggatták, nem is unszolták a házasság felé. Életét tanulás, tanítás, továbbképzések tették teljessé. Egy esős őszi napon mégis felröppent a hír, hogy a Molnár lány férjhez megy.
– Kihez? Kihez? Kihez? Kóválygott a kérdés, mint egy kerge visszhang. Egy idő múlva, bizonytalanul bár, de a felelet is elindult a kérdés nyomába:
– Tanár! Tanár! Tanár!
– Púpos! Púpos! Púpos! – fűzték hozzá nemsokára lefittyedt
szájszéllel a hírek hordozói.
– Púpos?! – kapta el a szót egy vijjogó hang. Ezért kár volt negyven évig várni!
– De művelt úriember… – próbált lazítani a hurkon egy másik.
– Na és, kit érdekel?! A púpos az csak púpos! – eresztette ki fullánkját az előbbi.
A polgári esküvőn tolongtak a kíváncsiskodók. Amikor az ifjúpár megjelent az eskető teremben, a szájtátók csoportján csalódottság hangja hullámzott végig:
– Ügyes ember… Mit számít az a kicsi púp a hátán…! Attól még lehet férfi a talpán! – kacsintottak össze kaján mosollyal azok, akiknek előre szaladt a fantáziájuk.
Esküvőjük után Olimpia férje házába költözött. Mosott, főzött, takarított, tanított. Hogy házaséletük milyen volt, csak ők tudhatták. Vagy mégsem?
Egy idő múlva újra szárnyra kelt, ki tudja honnan, ki tudja kitől a pletyka:
– Veri ! Veri! Veri az ura…, az ura…!
– Veri az ura?! – kapta szája elé a kezét egy kérdezetlen. Ugye megmondtam! Tudni való volt, hogy ennek a házasságnak nem lesz jó vége!
– Hallgass már, asszony! Mit huhogsz, mint egy vészbagoly? – szólt rá egyik-másikra a férje –, rágjátok szegény asszonykát, mint kutya a csontot!
Eközben Olimpia olvadt, mint a fogyó Hold.
– Mióta köhög? – érdeklődött az akupunktúrás orvos.
– Egy pár hete. Kezeltek, de nem múlt el… Most a hátam miatt jöttem. Nagyon fáj…
– Menjen, kérem, és kezeltesse a köhögését, azután visszajöhet! – utasította az orvos.
Olimpiát beutalták a tüdőkórházba. Nemsokára szájról szájra járt a sötét tudósítás: Rák.
– Rák! Rák! Rák! – Verték vissza a falak, mindenütt, amerre a szörnyű hír keringett.
– Rááák…?! Na, ennek is vége! – jött a halálos ítélet az okoskodók szájából.
Abban az évben nehezen érkezett meg a tavasz. Mintha vonakodott volna elhozni a megújulást. Végül aztán csak kivirult a rét, az erdő, a mező. Az embereket hajtotta a jó idő, munkába temetkeztek, megfeledkezve a mások bajáról. Aztán a tavaszra nyár jött, majd beköszöntött az ősz, mely gyümölcsét aratta elődei munkájának.
Olimpia behunyt szemmel feküdt kórházi ágyán. Gyenge volt, mint egy korán hervadó virág.
– Itt az ideje, asszonyom, menjünk, ha szeretné látni a naplementét! – szólította meg ágya mellé lépve a nővér. Tolószékbe segítette és kivitte az erőtlen asszonyt a kertbe az öreg tölgyfa alá. Ő is melléje ült egy padra. Együtt nézték, amint az ősz bágyadt alkonyfénye elmerül a korai szürkületben. Mintha az örökkévalóság nyugalma szállt volna akkor a kórházkertre. Mélázó csendben várta az elmúló nap az éjszakát.
A nővér bevitte betegét, lefektette és amikor jó éjszakát kívánt neki, látta, hogy mint az alkony az est sötétjében, úgy tűnik el az utolsó fénysugár a beteg fáradt tekintetéből.
Odakint a holdfényben egy tölgyfa halkan sírdogált.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.30. @ 14:34 :: M.Simon Katalin