János sietős léptekkel érkezett a kórház kapujához, de egyelőre nem lépett be az előtérbe. Úgy gondolta, mielőtt felmegy az osztályra a feleségéhez, elszív még egy cigarettát, az osztályon úgyis ilyenkor van mindig vizit.
Kissé fázósan húzta össze magát, miután rágyújtott. Január közepét jelzett a naptár, kemény hideg volt így délután fél négy körül is, a kórház melletti gyógyszertár falára szerelt óriási hőmérő mínusz hat fokot mutatott. A járdaszélekre letolt hó általában negyven-ötven centiméter vastagságban hirdette, hogy a tél ez esztendőben nem tréfál. Hetek óta nem emelkedett a hőmérséklet nulla fok fölé, és régen volt már, hogy egy télen ennyi hó essen, mint az idén.
János igyekezett a lehető leggyorsabban végezni a cigarettájával, de ahhoz mégiscsak szükséges egynéhány perc. Az embereket figyelte közben, akik elhaladtak előtte. Dolgukat intézni, vagy éppen hazafelé, de minden ember szaporán lépkedett a hidegben, nem néztek se jobbra, se balra, csak barátságtalan arccal, leszegett fejjel szedegették a lábaikat. Mindenki úgy tett, mintha nagyon-nagyon elfoglalt lett volna saját magával, senki nem adta apró jelét sem annak, hogy észrevett volna valami különöset, valami olyat, ami átlagos körülmények között nem éppen a téli utcára való.
Pedig az idős nénit nem lehetett nem észrevenni, Jánosnak rögtön feltűnt, amint a látókörébe került. Első gondolata az volt, hogy a néni biztosan elmúlt nyolcvan éves, hófehér haját fejkendő sem melegítette, két bottal jár, már ha egyáltalán járásnak nevezhető az a botorkálás, ami mozgását jellemezte. A néni nagyon lassan haladt, lábait alig tudta emelni, és nagyon rövid távolság volt az, amit egy—egy lépéssel meg tudott tenni. Az emberek kikerülték, ám volt olyan, aki útját roppant sietősnek gondolva, kevés híján fellökte az öregasszonyt. János azonban észrevette, hogy tán nem is ez a legnagyobb baj…
A néni lábán fapapucs volt, további teljes öltözékét egy kék alapon virágmintás otthonka, az alatt egy blúz helyett szolgálatokat tenni igyekvő vékony pulóver, egy közepes vastagságú szvetter jelentette. Alulról egy — sarkán lyukas — harisnyanadrág próbálta meg védeni lábát a hidegtől, nem túl nagy sikerrel. Kesztyű, sapka, kabát nem volt az öregasszonyon, kezében egy reklámszatyrot tartott, amely zavarta őt abban, hogy a botját megfelelő módon tudja használni.
János azt gondolta, hogy a nénike biztosan a kórházból lógott meg, valamelyik osztályról, kihasználva a nővérek egyetlen másodpercre nem reá irányuló figyelmét. Nem sokat teketóriázott, odalépett a nénihez.
— Hová tetszik igyekezni, kezicsókolom?
Ahogy közel ért a nénikéhez, János azonnal látta, hogy nagyobb a baj, mint amekkorának távolabbról látszott. A nénike teljes testében remegett, ajka vértelen volt, kezei, amelyek görcsösen szorították a két botot, teljesen ellilultak, láthatóan a fagyás határán álltak. A Néni nagyon lassan felemelte a fejét, ránézett Jánosra, s alig hallhatóan mondott valamit. János azonban nem értette.
— Mit tetszik mondani, nénikém? — kérdezte, miközben minden igyekezete arra irányult, hogy bizalmat ébresszen maga iránt. Úgy gondolta, ez most nagyon fontos lehet.
— Hazamennék, fiam… Csak messze lakom, nagyon messze — formálta a szavakat az asszony, amennyire állapota engedte, s közben eleredtek a könnyei is. — Nagyon hiányzik az otthon… Az otthon melege… De nem tudom, fiam, hogy hazaérek-e… Nem tudom.
— Hogy hívják magát, nénikém? — kérdezte János.
— Anna… Anna. Dolgos Mihályné… — az öreg néni most már folyamatosan sírt.
— Anna néni, drága, így nem fog hazaérni soha — korholta János kedvesen. — Miért nem tetszett a kórházban maradni?
— Nem ott… Nem onnan jövök, fiam. A szeretetházból jövök… Megszöktem.
— Megszökött?! — hitetlenkedett János. — Jól hallottam, meg tetszett szökni? Drága jó életem, hogy tehetett ilyet, Anna néni?
— Bántottak ott engem, fiam… Csúfoltak, és ellopták minden kis pénzemet. Csúfoltak engemet, mindig, azok a ronda öregemberek… Meg az öregasszonyok is csúfoltak… Bántottak.
— De hát akkor sem ez a megoldás, Anna néni, hogy fogja magát, aztán se szó, se beszéd, meglóg onnan… Magát azóta biztosan sokan keresik. Innen meg már nem tud továbbmenni, hisz’ félig így is megfagyott… Jöjjön, bemegyünk ide a patikába, kérek egy telefonkönyvet, és felhívom az otthont, hogy megtaláltam magát. Jó lesz? Na, gyűjjön velem, benn legalább meleg van. És hol van az otthona, Anna néni?
— A Cseresnyéskertben, fiam…
— Oda nyáron se ért volna haza, Anna néni. Az ide vagy öt kilométer még. Na, bemegyünk a patikába, gyűjjön. Szólok az otthonba, hogy küldjenek magáért.
— Nem! Nem megyek az otthonba vissza… — sírta el magát újra Anna néni.
— Jó, rendben, de a gyógyszertárba akkor is jöjjön be velem. Ott átmelegszik kicsit. Van magának valaki hozzátartozója?
— Nem, nincsen nekem senkim, fiam…
János átkarolta Anna nénit, és nehezen, de csak bevitte a patikába.
— Jó napot kívánok, kezüket csókolom. Hadd maradjunk itt a hölggyel, amíg nem találunk valakit, aki érte jön. Órák óta kint lehet az utcán, megfagy, ha otthagyom. Azt mondja, nincs senkije, és semmije, és meglógott a szeretetotthonból. Melyik az, az otthon, Anna néni?
— A Deres utcai, fiam… — súgta Anna néni a kimerültség határán.
A gyógyszertár dolgozói készséggel segítettek Jánosnak. Telefonkönyvet lapozgatott az egyik, meleg teát hozott a másik, a vezetőnő pedig a kezét masszírozta Anna néninek, mert az ár szinte teljesen megfagyott.
Az otthon száma előkerült a telefonkönyvből, a vezetőnő saját telefonjáról tárcsázott, aztán átadta a készüléket Jánosnak, mert a részleteket mégiscsak ő ismeri.
— Meleg Szív szeretetotthon — jelentkezett be a vonal túlsó végén egy női hang.
— Csókolom, Békési János vagyok. Találtam egy idős hölgyet az utcán, nincs nagyon túlöltözve, ezért félig megfagyott… Azt mondja, az önök otthonában lakik, csak… izé, eltévedt. Igen, eltévedt. Hogy én kicsodája vagyok neki? Senkicsodája, asszonyom. Én csak haza akarom juttatni a nénit. Úgy hívják, hogy Dolgos Mihályné, így mondja, legalábbis. Érte tudna jönni valaki? A kórház melletti gyógyszertárban vagyunk. Az unokája? Azt mondja, nincs senkije… Aha. Értem. Jó, rendben van, megvárjuk.
— Uram, ha megengedi… Nagyon köszönjük önnek. Most akartunk a rendőrségre telefonálni, mert még ebéd után tűnt el a néni, de hát nagy ez a ház, itt annyi helyre lehet menni… Még egyszer köszönjük, uram.
János megnyugtatta Anna nénit, hogy mindjárt itt lesz az unokája, kocsival. Szándékosan nem tett említést arról, hogy Anna néni szólhatott volna, hogy unokája van, következésképpen gyermeke is van. Mindegy, ki tudja, mi van a háttérben, és őt az nem is érdekli nagyon. Sőt, kicsit sem. Az viszont feltűnt neki, hogy Anna néni mintha kissé riadtan hallotta volna, hogy az unokája érkezik nemsokára.
Öt perc sem telt el, a patika előtt megállt egy elegáns autó. Kiszállt belőle egy rendkívül elegáns, erősen, de nagy gonddal, s jól sminkelt huszonéves hölgy, és benyitott a gyógyszertárba. A köszönés elmaradt.
— Jajjj, Mama, mit csináltál már megint nekünk galibát… Nincs nekünk időnk teutánad állandóan rohangálni! Hogy képzeled te ezt? Hiába fizet az apu utánad annyi sok pénzt az otthonba, te nem becsülöd meg a jót! Nahát! Gyerünk, igyekezz, visszaviszlek. De siess már, nem érek rá!
Anna néni lassan, nehézkesen felállt, János pedig — a patika dolgozóival együtt — döbbenten állt egy helyben. Szólni nem tudott egyik sem. A hölgy már nyitotta is az ajtót, tuszkolta kifelé Anna nénit. Ő egy másodpercre megvetette a lábát, és visszanézett Jánosra.
— Köszönöm, fiam… — s a szeme újra tele volt könnyekkel.
Egy perc kellett, mire János és a gyógyszertári hölgyek valamelyest magukhoz tértek. Aztán János megdörgölte a szemét, és rekedten megszólalt.
— Én is köszönöm, hölgyeim. Viszlát, csókolom a kezüket.
*
— Azt hittem, már nem is jössz — zsörtölődött János felesége az osztályon.
— Dehogynem, hiszen megígértem. Csak tudod… izé, volt egy kis dolgom. Mesélj, mi van veled, mit mondott a doki, miegymás.
— Holnap délután hazamehetek, ha nem jön közbe semmi. Azt mondta.
— No, akkor hát minden gond megoldódik egyszer… Kinek így, kinek úgy. De valahogyan megoldódik.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
