Egyszemélyes párbeszéd
— Uram! Kérem, uram…! Hallja, amit mondok? Önhöz szólok, magához beszélek, ember! Érti, amit mondok?!
— Igen… Igen, hallom. De nem értem. Nem akarom érteni.
— Pedig jó lenne. Idefigyeljen, ember. Én nem tudom, hogy maga kicsoda, ismerem ugyan magát születése óta, de nem volt még alkalmunk beszélgetni. Mégis jó lenne, ha meghallgatna. Egyáltalán, mi történt magával, cimbora?
— Kicsit… Kicsit megbotlottam. Kicsit nagyon. Azt hiszem, el is estem. Elbuktam, hogy érthetőbb legyen. Sokadszorra… Illetve, nem csak azt hiszem, mert látja, hogy… Igen, elbuktam. És most jó itt, fekszem a földön, a kutya sem bánt. Csak maga. Miért zargat engem? Hagyjon nekem békét. Fekszem a földön, nem akarok fölkelni, nem akarok lábraállni, jó itt nekem. Jó itt!
— Ivott maga, jóember?
— Ivott a fene. Nem szoktam. Régen szoktam, de már régen nem szokok. Csak fekszem a földön. Jó itt nekem…
— Dehogy jó! Hogy is mondhat ilyet, komám? Nem jó. Persze, lehet, hogy magának jó, meg annak a rengeteg embernek is jó, akik itt elmentek maga mellett, esetleg ránéztek magára, de senkit nem érdekelt, hogy maga mit csinál itt. Ám, ha hiszi, ha nem, nekem nem jó. Megfázik itt nekem, tüdőgyulladást kap, és elpatkol. Érti? Elhajítja a kanalat. Jöjjön, segítek magának talpraállni, apuskám. Adja a kezét.
— Hagyjon nekem békét. Jól vagyok én itt, nem bánt senki, és nem akarok talpraállni. Ha talpraállok, újra elbotlom valamiben. Én lassan a hatvanadikat taposom, ennyi idő alatt sokszor buktam akkorát, hogy nagyon fájt. Innen lejjebb nem eshetek, jó itt nekem. Hagyjon békét.
— Nem hagyom. Tudja mit, haver, akkor beszélgessünk egy kicsit. Mi az, amiben ekkorát botlott, hogy ekkorát kellett hasalni miatta?
— Nem elhasaltam, hanem pofára estem. Tudja maga, hogy ez mekkora különbség? Akkora különbség, hogy ihaj.
— Jó, jó, üsse kánya, fejére omlott a bánya… Bocsánat. Szóval, mi a baj, hapsikám?
— Mi köze hozzá? Nem mondom el, úgysem érti meg.
— Dehogynem mondja el, dehogynem… Addig nem megyek el innen. Halljam. Elmondja, vagy orron vágjam?
— Jó, jó, maga győzött. Szóval, a szerelem.
— … ?
— Most mit bámul? Igen, igen, a szerelem.
— A szerelemben boldogok szoktak lenni az emberek, tatám. Maga meg most nem éppen tűnik annak…
— Hát mert most nem is vagyok az. De az leszek, ha egyszer megértem ezt az egész zűrzavart az életemben. ha végiggondolhatnám, akkor lehet, hogy megérteném, de maga nem hagyja, hogy végiggondoljam. Menjen már maga a fészkes fenébe, mit abajgat itt engem? Ha olyan kíváncsi, akkor megértette volna, hogy a szerelem, és egy váratlan csalódás ebben a szerelemben, ez a baj. Nnna. Most boldog?
— Nem, nem vagyok boldog. De kezdem érteni magát. Meséljen.
— Nem mese ez, barátom. De figyeljen akkor jól, a mindenségit neki… Több mint harminc év után a házasságom tönkrement, egyedül maradtam. Nem volt jó egyedül, de jobb volt, mint a házasság. Aztán tavaly, kora tavaszon, megismerkedtem szívem hölgyével a neten. Előbb csak leveleztünk, a levelezésből kölcsönös szimpátia, majd kölcsönös szerelem lett. Már szerettük egymást, amikor először találkoztunk. Közel nyolc hónapig szerettük egymást, ilyen szerelmet én még nem is láttam. Hatalmas nagy szerelem volt, boldogok voltunk. Egy nap azt hittem, nem jól látok. Egy csodálatosan szép, átszeretkezett éjszaka után három napra közölte egy levélben, hogy már nem szeret. Vagyis, nem úgy szeret, mint három nappal azelőtt. És azóta hajthatatlan… Valami téves, félreértett bármit használt fogódzónak, a félreértésből elméletet gyártott, az elmélet újabb félreértésekkel járt, amelyek újabb téves elméleteket szültek. Nem tudom meggyőzni őt erről, pedig ezer apró jelből tudom, hogy ma is szeret. Négy hónapja ment el, akkor is felbuktam, de akkor még volt erőm felállni. Pár napja találkoztunk, mint két idegen, mint két távoli ismerős, úgy kellett viselkedni… Ez nagyon fájt nekem. Azóta itt fekszem. Nem is akarok felkelni. Jó itt nekem. Tudja, fiatal korom óta sokszor, sok ok miatt megbotlottam, elestem, de fölálltam, továbbmentem, most viszont elég volt. Nincs értelme, elfáradtam. Belefáradtam. Életem legnagyobb szerelme volt, a közös jövőnket tervezgettük… Vége. Nincs tovább. Borítson rám jó sok földet, jó uram, aztán menjen a dolgára. Mit törődik maga velem?
— Nem megyek sehová, csak majd esetleg magával megyek. Most nekem maga a dolgom, öregem. Szedegesse csak magát szép lassan össze, mert mindjárt fel fog állni. Fel kell állnia, ember, ki tudja már, hanyadjára, és ki tudja, hányszor még… Fel kell állni és haladni kell tovább, a jó irányba. Hogy merre a jó irány? Tudni fogja azt, csak először sikerüljön felállnia.
— Minek akarnék felállni, ember? Elvesztettem a munkahelyemet, nem az én hibámból, de ma ez a divat. Olyan emberbarát világban élünk, hogy belefeketedünk… Mindegy. Ezt tehát elbuktam. Megromlott az egészségem, tehát ez is egyfajta bukás. Tönkrement a házasságom, ezt az egyet nem bánom, de akkor is padlóra kerültem, ha másként nem, de anyagilag mindenképpen. Most úgy hagyott el a szerelmem, hogy nem ismerem az okát. Eddig mindannyiszor felálltam, most nem akarok. Már nem akarok. Most buktam el az életemet.
— Bukta az ördögöt, apafej. S hogyne akarna már felállni… A fenét nem akar. Ha ennyiszer sikerült már, akkor most még egyszer miért ne sikerülne? Próbálja csak meg. A keljfeljancsi is mindig felkel, ahányszor elfekszik. Mindannyiszor felkel, csak akkor bukik el végleg, ha súlytalanná válik. Maga még messze van a súlytalanságtól, tehát ne nyivákoljon itt nekem, hogy nem tud felállni. Kér egy cigit? Ehol e, gyújtson rá. Tudja, az ember bizonyos értelemben azonos a keljfeljancsival. Elvben, legalábbis… Vagy ha nem is éppen azonos, de hasonlít rá. Amíg a fejünket le nem töri valami, vagy valaki, addig mindig felállunk, de annál többet is teszünk, mint a keljfeljancsi, mert mi el is indulunk az általunk helyesnek vélt irányba. Lassan indulunk el, lassan is haladunk, és ez helyes, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban a jó irányba megyünk—e. Ha megtettünk pár lépést, és úgy látjuk, változtatni kell, akkor mindig változtathatunk. Ha tudunk… Csak újra elbukni nem volna szabad, de ennek a kockázatát szükségszerűen vállalnunk kell. Mert a magunkfajta ember újra el fog bukni, mert a mi életünk olyan. A mi életünk… Vannak emberek, akik soha nem buknak el. Vagyis… Elbuknak ők, a mi szemünkben, mindjárt az önálló életül legelején, az első önálló cselekedetük alkalmával, csak ők nem tudnak róla. Föl sem állnak, mert azt hiszik, állva maradtak. Ők az érzelmek nélküli emberek, ők nem mi vagyunk. Nekünk vannak érzelmeink, engedjük is, hogy függjünk tőlük, mert csak így lehetünk — igaz, alkalmanként csak, és legfeljebb néhány percig — boldogok. De boldogtalanok is, mely állapot időtartama esetleg a sok ezerszerese lehet a boldogságban mérthez képest.
— A keljfeljancsi elbukik, ha súlytalanná válik. De ha van valaki, aki segít neki, aki megfelelő módon visszaadja a súlyát, akkor újra feláll. Kicsit imbolyog eleinte, de aztán szálegyenesen marad a helyén. Megfricskázhatják százszor, ezerszer, akkor százszor és ezerszer megbillen, de állva marad. Magának nehezebb volt, magának nem volt senkije, aki segítsen. Magának maga kellett legyen a valakije. Most már áll a lábán, bár kissé billeg, keresi az egyensúlyát, de mégiscsak áll. Egy-két nap, és el is indul. S nem érdekli, hogy esetleg újra és újra felbukik, mert tudja, hogy újra és újra képes felállni. Messze van az még, amikor maga utoljára lefekszik… Látja, már áll is a lábán. Nem olyan nehéz ez. Jöjjön, lépegessen előre. Csak egy párat. Most mindegy még, hogy merre van az előre, csak lépegessen. Úgy ni, ugye, megy ez. Jöjjön velem, én azt hiszem, jó irányba viszem magát. Tudom, hogy van valaki, aki várja magát, és maga is tudja, ki az a valaki… Egyre biztosabban lépeget, komám. Ha ilyen jól lépeget, a szerelem is vissza fog jönni magához, barátom. Higgyen benne, hiszen tudja, hogy várják. Bízzon magában, ember.
— Adok magának egy keljfeljancsit, itt van, nézze. Nekem már nem kell. Szorongassa a kezében, el ne engedje. Ha netán szüksége lesz rá, megsegíti magát. Na, Isten áldja, jóember.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.26. @ 13:26 :: Nagyajtai Kovács Zsolt