A nagy kád ott állt csarnok közepén. A lenyugvó nap fénye még utoljára megcsillant az oldalán. Benne a tej majd kiloccsant. Csak nemrégen állt meg a keverő. Lassan megszűntek az üzem zajai, leállt a nagyszivattyú egyenletes brummogása, hiányzott egy kicsit. Az emberek jövés-menése is elhalt lassan. De a tej még nem aludt. Először csak dúdolt neki, azt, amit a mestertől hallott, aki a műhelyben fúrt, faragott, kalapált, ahol összeállították. Kicsit ringatta is hozzá. De a tej még mindig csak locsogott. Akkor aztán elkezdte mesélni az életét.
– Tudod, jó dolog, hogy az ember kitalált mindenfélét, először kezdte a pattintott kővel, aztán jött a vas, az aztán nem semmi, hogy mennyi eszköz készülhet belőle…!
És felidézte a kemence forróságát, ahol olvasztották. Aztán jött a kovácsműhely, ahol húzták-vonták, lapították, hengerelték, végül méretre vágva raktárba tették. Itt hallotta a többiektől, mennyi minden készül belőle: gép, fegyver, védőburkolat. Kíváncsi volt hát, hogy ő hogyan szolgálja majd az embert. Aztán egyszer érte jöttek, vágták, hegesztették, csavarozták, bélelték több társával együtt. Amikor elékészült, beszerelték a csarnokba. A lábait lecsavarozták, s innentől kezdve várta, mi fog történni. Na, nem sokáig kellett várnia. Egy nap a nagy sürgés-forgás, berregés és brummogás közepette elkezdett bele ömleni a tej. Szépen körbefolyt, aztán csak zubogott, mint a zuhatag, míg be nem töltötte szinte teljesen. Még mindig nem értette, mire jó ez az egész. Aztán másnap reggel, mikor jött az ember, melege lett, nagyon melege. A tej, ami este megaludt, zsugorodni kezdett. Végül, mikor megszűnt a melegítés, jött az ember, hogy kimerje a túrót – mesélte nagy lendülettel az éjszaka közepén. Elmondta még, hogy amikor ennek vége van, mindig jött valaki és szép tisztára súrolta. A víz kellemetlen szagú volt, a súrolókefe szúrt néha, csiklandott, nem szerette ezt az egészet, csak amikor a víz végigmosta az oldalát, akkor nyugodott meg egy kicsit. Akkor büszkén ragyogott a terem közepén. Bár a tartályok fölé magasodtak, mégis ő volt a legnagyobb és a legfényesebb. Aztán egyszer csak világos lett minden abból, amiről ketten beszélgettek mellette:
– Bizony nincs jobb dolog, mint enni adni az embereknek – fejezte mondókáját miközben ő is elszenderedett.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.28. @ 07:11 :: P. Borbély Katalin
