Magyarázom, aztán feladom, félreértenék, elsőre mindenki mást gondol, mint amitől én szorongok. Mitől is? — Ősz a hajam, kerekeken gurulok? — ugyan kérem! Azt volt időm (bőven) megszokni. Nekik nem. Nem baj! Kultúremberek közé mennék, akiknek én számítok és nem a hetvenkét évem és a dagadt bokám.
Nézzük inkább, ki segíthet. A ház tele roskatag öregúrral, szélkelep ifjabbal, egy sem jó. Felhívom a Támogató Szolgálatot, akik már vittek egyszer esedékes rutinvizsgálatra. Igaz, hogy akkor két nő jött értem, egyik cingár kis teremtés. Hmm, ezek gyerekeket szoktak iskolába, sportkörbe és orvoshoz vinni, meg a Mari nénit, hogy körbetipeghesse a TESCO-t vagy régelhúnyt férje sírját. Akkor visszaérkezésemre minden férj — beleértve a vezetőnőét is — mobilriadót kapott és itt várt a tíz lépcső előtt. Még így is nyögtek, de még hogy!!
Most mindenkinek volt ötlete. Gólya viszi a fiát, kocsit külön… De hol vannak a gólyák?
Kisslaki pallókat fektetne a lépcsőre. Aha, aztán egyből meg is tanulnék szállni, még jó, ha a lelkem nem külön.
Öcsém Pesten a betegágyából aggódva, hogy az sem mindegy ám, mit ragad meg a segítő kéz a székemen, mert az szétszedhető. Okvetlenül ellenőrizzem, jól meghúztam-e a csavarokat, rögzítő anyákat!
Kedves ismerősként üdvözöl a Támogató vezetője. Akadozva kezdem ecsetelni, miről van szó.
— Ó, tudjuk, mit tetszik művelni, olvastuk sok írását, fontos, hogy ott legyen, szívesen segítünk! Ja, hogy egy szombati napról van szó? Hűű, azt meg kell beszélnem a gépkocsivezetőkkel, mert munkaszüneti nap… Nem baj, talán hétfőn visszahívom.
Öt perc múlva cseng a telefon:
— Épp itt van Erika, aki múlt évben orvoshoz vitte, ő szívesen vállalja.
— A lépcső… — kezdem félve.
— Arra valakit keresünk.
— Legalább két férfit kellene. Imre még ott dolgozik?
— Imre nyugdíjba ment, de megkérdezem. Megbeszélem velük, ne tessék aggódni.
Még két- három telefonbeszélgetés, időegyeztetés, fogdmegfiúk vannak, minden rendben lesz.
Rajtam a sor. Bejelentem a Toronyban, hogy menni szeretnék, sőt akarok. Jaj, már benne vagyok nyakig, már vissza nem táncolhatok!
Nem idegeskedni, sütni!
A receptek szerinti pontos lista, Kata vásárol.
— Te ez a rolád nagyon finomnak ígérkezik — közli a hozzávalókat tanulmányozva és nyel nagyot.
Ajaj, másfél adagot kell sütnöm, hogy itt is kínálhassak belőle. Sokan leszünk, kellene egy másik sütemény is, de egy nap nekem az sok munka. Olyan kell, ami eláll, amit dobozolni szoktam. Mézes? Annak úgyis állni kell, hogy puhuljon.
Ha puhul! De nem akar!
Nem idegeskedni, a rolád puha lesz.
Ruha. Jó Ég! Hideg van, én megfagyok! Szekrény tartalma kifordítva, ez túl lenge, ez már rég szűk, ez se jó, az se! Mit veszek fel???
Ja, és fel kéne olvasnom. Á, meg se tudok majd mukkanni. Mi az, hogy ne én mondjam el? Á, ha nem is érdekes a kerekesszékem ténye, de egy irodalmi est fényét azzal elhomályosítani, hogy kigurulok és hozzám kell hajlítani a mikrofont, szemüveget biggyeszteni az orromra, valami biztosan leesik, neeem, ezt neee!!!
Eszembe jutnak a balladák, amiket pisszenéstelen csendben mondtam el a százhúsz ember előtt… Mikor? negyven évvel ezelőtt.
Van nekem mikrofonom! Audacityt elő, beolvasom. Visszahallgatom. Nem jó, túl közömbös. Namégegyszer: Ez meg olyan… milyen is? Teátrális. Harmadszorra pont jó, csak a mássalhangzó torlódásba belebakiztam. Az nem számít. Így jó lesz! Anyu hangsúlyát csak én tudom hűen visszaidézni.
Nem izgulok, minden rendben lesz.
Csütörtökön kint szakad a hó! Szent Egek!
Mindegy, én sütöm a túróroládot. Szent Isten, egy tojással kevesebb van, mint amennyi kell! Jaj, mert nagyobb adagot készítek! Most mi lesz? Kata — aki nekem bevásárol —, már csak pénteken jön, az egyik szomszéd elment a gyerekeihez, a másik dolgozik, a barátnőm nem főz, neki semmi nyersanyag sincs itthon. Megkérdezem, hátha mégis… Foglaltat jelez… várok, újrahívom; foglalt. Biztosan mellé tette, volt már így! A szomszédban mozgást hallok. Hurrá, itthon van! — Betegállományban —, azt mondja, de nincs tojása! Aztán 10 perc múlva kopog: — Körbejártam, Rózsikának volt itthon egy szem — teszi le a hiányzó fontos alkotórészt.
Csodálatos érzés, imádok sütni, de rég sütöttem!
Pénteken szeletelem, csomagolom, a puszedlit szidom, fenébe, ez szép, de… (ahogy nagyapám mondaná: Mint a kü, Arankám!) Beleharapok, nem is annyira kü. És jó fűszeres!
Dedikálok, könyveket pakolok, neszesszerbe Nitromint, szőlőcukor, toll, szemüveg, papírzsepi.
Egész nap bekapcsolva a gép, este még Szabolcs Csoma Pistájával járom a havasokat, hogy megnyugtassam a lelkem. Nem ideges vagyok, hanem szorongok a lépcsőtől, a sok kilométertől, de annyira várom a találkozásokat, hogy attól valami zsongás kezdődik a zsigereimben.
Este minden kész, csomagok rendben, ruhám kikészítve, hajmosás majd reggel.
Tudtam aludni!
Délelőtt még benézek a Toronyba, minden csendes, látom, Ilcsi még feltett néhány verset! Hűű!
Nem iszom, levest nem eszem, még elmosom a tányéromat, pontosan fél egyre készen állok, ill. ülök. Pár perc — és szól a bejárati csengő. Imre és Erika. B.Sanyi késik, szóltak neki, hát meg kell várnunk, de elindulunk a lépcsőházba. Imre ügyesen háttal fordít a menetiránynak és kopp, kopp, 10 kopp, legurít a lépcsőkön, Erika a lábtartóknál segíti kicsit. A furgon oldalsó ülése túl magas, ha legalább kapaszkodó volna… inkább az anyósülést választom.
Hosszú az út, mégis élvezem. Egy éve nem voltam kint a lakásból. Eger felé jártam már, voltam a Várban, de erre még nem. A Hortobágy sík, unalmasnak mégse mondanám, örülök minden bokornak.
Erika rutinos, jó sofőr. Vidáman beszélgetünk az egész utazás alatt, csak a térdem kezd nyilallni, de rendre utasítom, viselkedjen, ennek most semmi helye itt. Erre a kezem görcsöl be, pedig ezt jó egy évtizede nem tette már. Mi van Aranka? Mégis izgulunk? Mitől? Azok várnak, akiket szeretsz!
Jé, ez már Debrecen? Igen, a Nagytemplomot megismerem, a Déri Múzeum épületét is.
Ott, az a mosolygó férfi felém tart, ő Zsolt lehet, megismerem a képről.
— Azt mondtad egyszer, hogy rég nem kaptál élő virágot — és átadja az egyiket a virágai közül. Két puszi jár érte, természetesen. Ahogy az oldalbejárót keressük, megismerem Attilát, épp a kocsiból száll ki. Élénken visszainteget, szorul a torkom, kicsit olyan, mintha álmodnék.
Mire megállunk ott várnak, Ilcsi is, mintha a földből nőtt volna ki.
— Te vagy? — Nem is tudom, mit mondok, olyan jó, hogy ott vannak, hogy ott vagyok, hogy így fogadnak!
Két lépcsőt kell legyőzni, de semmi az a főszekesztőnknek?!
Bent kalauzolnak, előre gurulok, ott Évi vár a megígért meleg öleléssel. Ilcsivel váltunk néhány szót. Milyen más így testközelben lenni, érezni minden kedves ismerős kisugárzását. Igen, itt minden megjelent alkotó, művész, érzékeny ember a javából.
Érzem, túl sok ez nekem, nem leszek képes felolvasni a kiválasztott részletet. Attila sürög-forog körülöttem, kapok tőle egy Néző * Pont Kalendáriumot, őt kérem, adjuk az én írásomat az előadónak!
— Biztos vagy benne?
— Halál biztos! — szögezem le és titokban a bennem szoruló feszültséget jelző, merev ujjaimat tornásztatom.
Lénárt Attila átveszi — még meg is köszöni udvariasan — és de jó, hogy leveszi rólam ezt a súlyt!
Minden hömpölyögve jön ezután. Arcok válnak élővé, szeretet és öröm vibrál a levegőben. Kisslakira kiáltok, rohan felém, aztán sorban nevek, puszik, ismeretlen ismerősök. Én zavartan vagy kicsit mámorosan mindenkire rátörök: — Ki vagy? — Petz Gyuri vagyok! — Kovács Lilla Katalin vagyok! — P. Tóth Irén vagyok! — Péter Erika vagyok! — Könyves Tóth Enikő vagyok! — És a boldogságot sugárzó álompár, Hajnalka és Sándor!
Megérkezik Mónika, egyedül az ő szelíd mosolyát ismertem már élőben. Aztán megjelent egy szépszál székely legény, fekete szakállal, derűs mosollyal, még hogy ki ismeri fel? Ugyan kérem! Épp úgy jellegzetes arc, mint Bige Szabolcs, aki — jó érzéssel nyugtázom —, látható örömmel siet felém. Avi ovációval és ajándékcsomaggal érkezik, benne CD — három teljes Verdi opera, Lili pogácsával kínálna, de nem tudok én enni! Nem, mert inni nem akarok… Hol Pulai Évi, hol Avi, hol Kisslaci ül mellém, ő ott is marad, amikor elcsendesedik a terem, ünnepélyesen elindul a műsor.
Igen. Minden hangsúly, minden szó a helyén van, értékes, amit a Torony kincseskamrája őriz. Mi csak a kulcsárai, őrzői vagyunk még akkor is, ha letétbe helyeztük ide a magunk kis kincseit is.
A csoportképhez feszengve válok mozdulatlanná; meg kellene előbb szabadulnom a blézertől és az alatta fázós derekamat melegítő mellénytől… De már hagyom.
Mónika elviszi a sütiket a kirakodóra, Évi helyembe hozza az antológiákat. Gyuri kanadai üdvözletét átadtam itt-ott, amikor észbe kaptam, mit ígértem.
Amikor újra megbolydul a terem, siserehad támadja meg a büfének kinevezett asztalt. Petz Gyuri sörrel integet, de én nem szeretem, egy korty pezsgőt kérek, ő tölt, én az üres dobozaimat szedegetem össze, akit sikerül „elkapnom”, attól búcsúzom, és kérek egy kis segítséget, hogy majd a lépcsőn…
Egész csapat kísér a bejárathoz, Kisslaki nyitja a szárnyas ajtót, Vandra Attila, Avi egyensúlyoz velem, és máris kint vagyunk a csípős szélben. Még főszerkesztőm pár szóval indít útnak, mindenki didereg, de ő megvárja, míg bekecmergek az autóba. Zsolt valakivel beszélget, egy intés és újra úton vagyunk.
Gazdagabban egy szép, tartalmas Est élményeivel ülök a géphez. Minden csendes, de van beküldött írás. Átnézem és felteszem, mert még nem tudok nyugodni, telítődtem széppel, jóval, és ebből táplálkozik az erőm egy ideig.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.27. @ 20:26 :: Pápay Aranka
