Tegnap szokatlan bátorsággal sütött ki a nap. Szinte csak éreztem egy megkönnyebbült sóhajt a levegőben. Csak egy pillanatra lepett meg. Önzőn élveztem a testet-lelket átjáró könnyed érzést, amit az első, igazán meleg napsütés alkalmával érez az ember. Az olvadásnak indult hó megroskadt, mint a hirtelen elvénült Tél, aki görbe hátú öregemberré vált a napsugár melegére. De estére összeszedte magát az öreg, és fagyos gerincét egyenesre ropogtatta. Bozontos, fehér szemöldökét lassan összevonva jégkék szemével olyan ridegen nézett, hogy az olvadt hólétócsák — mint csínytevésen kapott gyerekcsapat — riadt gyorsasággal vontak hátukra jéghártyát. Ekkor hallottam az első panaszos hangot. Figyelmen kívül hagytam afeletti dühömben, hogy már megint hidegre fordult az idő. Reggel, először tőhegynyi hódara szitált, majd puha pelyhekben hullani kezdett a hó, és egész nap esett. Dúltam-fúltam egész délelőtt:
— Ki látott ilyen ostoba időjárástő Március eleji hózuhatag?
Ám ahogy az ablakon át néztem a vastagodó hópaplant, amint csillogó, érintetlen fehérségével eltakarja a régi havak piszkos, rongyos szégyenét, bizony először mogorván (ezt is el kell takarítani), majd egyre enyhültebben figyeltem.
— A fene a jó dolgodat! De szép is vagy!
Titkon lestem, néztem az egyre rejtőzködőbb, egyre csak sejthetőbb napvilágnál. Hát még a lámpák ködös, esti varázsa! Ahogy besötétedett, cipőt, kabátot, sapkát vettem és belesétáltam a vastagon kavargó pelyhek tömegébe. Élveztem a megtisztult levegő csípését és köröttem a pihék álomszép táncát. Bolondos játékuk örömébe engem is bevontak. Huncutkodó csiklandozással hol az orromra, hol az ajkamra szálltak, hol pedig szemembe akartak röppenni, de csak szempillámig, szemöldökömig jutottak. Míg a hópamacskák csillogó örvénylésében gyönyörködtem, újra hallottam a panaszos hangokat. Szememet erőltetve néztem körül:
— Ki sírhat? Vagy csak képzelődöm?
Nem jár ilyenkor az utcán senki, orozva osonó tolvajon, szerelembe szédült párocskán kívül, csak akinek nagyon muszáj. No meg az ilyen bolond, megrögzött fantáziáló, a rideg valóságból kiránduló, szikrázó kavargásban szépet lelő — mint én. A szél ekkor hirtelen szétrántotta előttem a csillámos hófüggönyt. Furcsa alakot láttam meg. Zöld kabátkában vacogva, magát fázós kicsire húzva állt előttem egy fiatal lány. Könnyű cipője átázott, karcsú testét gonoszul löködte a szél, napszőke, dús haján, vastagon állt már a hó.
— Segíthetek, kisasszony? — szólítottam meg félve, nehogy elriasszam a látványszerűen filigrán teremtést.
Ibolyakék szemeivel szomorú-mélyen nézett rám:
— Nem tudsz. Te, egyedül, nem tudsz — felelte összeránduló szederjes ajkakkal.
— Hogy érti ezt? — kérdeztem dermedten, mert megijedtem a hihetetlen felismeréstől.
— Tudod jól, ki vagyok. Veled még merek találkozni, mert az utolsók közül te vagy az egyik. De ti teszitek tönkre ezt a világot! Ti, emberek! Mit gondoltok, meddig megy ez így? Büszke, szép Föld anyámat meddig romboljátok, Mikor torpantok már meg? Amikor már késő lesz? Hogy nézzek mosolygón körül ebben a kifordult időben? Ilyenkor már munkához kellene látnom. Lassan fel kellene olvasztanom a havat, a jeget. Hogy tehetném, ha én is fagyoskodom? Most újra esik a hó. Bátyám még erős, ha rám néz, jéggé dermed a szívem. Miről énekeljek vidám, bíztató dalokat? Tudsz segíteni? Tehetsz-e egyedül valamit?
A súlyos szavakat felkapta a szél, és az arcomba vágta. Megszégyenülten álltam sokáig. Szégyenem emberségemben ért, és döbbent tekintettel néztem a bizonytalanul tovatűnő alak után. Az egykor oly könnyűléptű, dallamos kacagású, csupa mosoly Tavasz után.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.14. @ 16:24 :: Placskó Lajos
