Elképzelem Róma els? napját – a legels?t. Nem lehet tudni, hogy mikor volt ez, de a történelem folyamán biztos volt egy nap, egy perc, egy pillanat, mikor egy értelemmel rendelkez? Homo sapiens rálelt erre a helyre.
Ez az els? nap – a legels?.
Ezen a napon egy számunkra ismeretlen pásztor, vagy pásztorok, megállnak a Tiberisnél, és elhatározzák, hogy ott maradnak. Talán nem volt ilyen egyszer?, de mondjuk, hogy így történt. Felverik a sátrukat a folyóparton – valószín?leg a mai Palatinus-domb alatt -, t?zet gyújtanak, s fáradtan köré ülnek. Ezen az estén kövérebb a falat, felh?tlenebb a mese, mert ünnepelnek: ma új otthont találtak. Közben alkonyodik, a nyáj elpihent már, csak egy-egy bégetés, vagy b?gés hallatszik néha. A gyerekek nagyokat nevetve futkároznak a tábort?z körül. Senki se szól rájuk – nekik most mindent szabad.
Mikor aztán felragyog a telihold, a családf? felmászik a dombra, és leül egy sziklára, ahol jól láthatja a tájat – az új otthonát. Nézi a mindezidáig érintetlen természetet. Figyeli a fákat a másik hat dombon, amikb?l házat építhet majd, s a kanyargó Tiberist, mely vizet és halat fog neki adni.
Béke van, csend van. Most a pásztor – ahogy ül a sziklán – elképzel magában egy kisvárost – egy teljesen szolid várost -, ahol az utódjai legnagyobb békességben fognak élni, és dolgozni. Erre a gondolatra elmosolyodik. Szél támad a völgyb?l, és beletúr a pásztor hajába. Az nagyot sóhajt, majd még végigellen?rzi az ?rtüzeket, a virrasztókat, és bebújik felesége mellé a sátorba. Fáradt: azonnal elalszik.
Álmában azonban furcsa képeket lát: pazar építmények, vízvezetékek, paloták kerülnek a szemei elé. Egy nyüzsg?, hatalmas városban áll. Látja a Tiberist, amint rengeteg vért és könnyet sodor a tenger felé. Majd jönnek az újabb képek szeszélyesen, de feltartóztathatatlanul: császárok, pápák dics?sége, palotáik arany, ezüst ragyogása. Születések és halál – sok ember halála -, szerelem és gy?lölet, felemelkedés és bukás, dics?ség és szégyen, véres küzdelem és kéjes ölelés, könny és nevetés. Elborzadva lát még hosszú kövezett utakat, az utak mentén kereszteket, sírást, kínt, tüzet – hatalmas tüzet. Álmában égett b?rszagot érez, ?rjöng? oroszlánok bömbölését hallja.
Súlyos a leveg?, nagyot sóhajtva átfordul a másik oldalára, félálomban átöleli alvó asszonyát, de a képekt?l még így sem szabadul: bíborpalást suhogása, víg, féktelen lakomák, lángoló, tébolyult ölelések. Húgyszagú plebejkocsmák egy nagy aréna körül, versek, zenék, olcsó szerelmek, patkányok. Fegyelem, vas és k?, versek és szobrok és szépség – mennyi-mennyi szépség!
A képek csak nyomakodnak tovább: egy hatalmas, kupolás templom, a csúcsán kereszt. Kegytárgyak, tömjénfüst, zsolozsma. Színek, fények, árnyak, titkok és szépség – mennyi-mennyi szépség! Freskók, szobrok, aranyragyogás és újból könny, vér és halál, Pater noster.
A pásztor továbbálmodik: évszázadok rohannak el mellette: harcokat, háborúkat, emberekkel teli marhavagonokat lát, majd végezetül színes kavalkád t?nik fel: autópályák, repterek, futballstadionok, turisták, embertömeg a Szent Péter téren. Urbi et Orbi.
Mikor reggel felébred, mindene fáj. Mintha ez az éjszaka évezredekig tartott volna. Megrázza magát, hogy az álomképek emlékeit?l megszabaduljon, majd megmosakszik. Ma er?s akar lenni, mert nagy munka vár rájuk: téglát vetnek.
A h?vös völgyben, a fák ágai között felragyogó napfény vörösre festi a frissen hullott forgácsot.
Ez a pillanat volt Róma születése.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.11. @ 18:47 :: Smelka Sándor