Altatómat szavalom
magamban, minduntalan meg-meg állva,
hajnalonként lomha lombját
hullajtja az elme fája.
Kasztrált akasztófámat
görcsös göcsörtök
feszítik szét,
mintha szép halál lenne ez,
ontom magamból ordibálva,
hogy hol találsz, ha
sajgó gondolkodómat
a hold tavába mártogatom.
Már túladagoltam a tág
pupillát,
agóniámat
egyik száraz szemem színezi,
míg másik
szemhéjam mögött
forgolászik,
otthonos kuckóját vizsgálja belülr?l,
de nem pihen,
meg?rült,
fel?röl.
Megtalálsz itt. Mint mondtam.
nincs már mivel foglalkozni,
mégsem nyom el az álom
Nem keresem már önmagam.
Folyton csak beljebb
dagadó mellkasom volt,
most nyüszít? kutya vagyok,
jelent?ségtelenségem hol
felvidít,
hol sírok,
elszaladt a hintaló,
és már ég
a sörény.
Nem is az bánt,
hogy nem alszom többé,
nekem az ébredés hiányzik,
ahogy az agy újra kin?,
így
minden reggel
tegnapeste,
minden este
holnapreggel ,
és egyetlen nap meg
nem egy emberölt?.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.10. @ 10:45 :: Szendrői Csaba
