Vajon merre szöknek álmaink,
mikor szemhéjunk alá sűrősödik
a lopakodó éjszaka,
és ablakunkon halkan koccan
magányos csillagok könny-zápora.
Párnánk alá gyűrjük a nappalokat,
reményeket firkálunk a holnap falára,
ahol egykor a múlt bekeretezett
sóhajai néztek szemünkbe
örvénylő tangót táncolva.
Talán át kéne aludnunk ezeket
a nap ingájába kapaszkodó csendeket,
de az idő kegyetlen serceg szívünkben,
délibábot játszik a kinti fényben,
s elfordítja fejét, ha árvára dúlt
lelkünk vigaszért térdepel.
Talán beléd kéne újra álmodnom magam,
egyszervolt hol nem volt meséket súgnom,
ahogy anyád simogatta ringató ölében,
gyermekké mosolygott arcod.
Csak valahogy a rőt hasadás marad el
a hajnali fényrobbanás pillanatában,
hiába nyitnánk ajtót, ablakot,
a csend csenddé olvadt a nap foltjában,
és a zaj sem zenél szivárványt az égre.
Köd hátán köd lépeget most tapogatózva,
nincs se kint, se bent,
csak mi vagyunk …
( egy halk dobbanás a burokban…
a lélek a szív oltárán áldozatra kész…)
…az élet peremére tapadva,
álom és valóság közé szorult,
csupasszá vetkőzött szerelemmel.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
