A műhely ablaka nagy volt. A valamikori csizmadia-műhelyé. Később a család életterévé vált. Új szerepet töltött be. Ez volt a konyha, az ebédlő, a nappali, itt zajlottak a napi események. Szerettem ezt a helyet. Drága nagyszüleim otthonát. Itt töltöttem gyermekkorom legszebb nyarait, teleit. Itt kezdtem járni óvodába is.
Nagyapám sokszor ült a műhely ablaka előtt. Javítgatott. Mellette a nagy csizmadia-ládában minden munkaeszköz megvolt az újrakezdéshez. Erre már nem került sor. A néhai csizmadia mesternek be kellett érnie kisebb-nagyobb javítgatással. Gyakran felkeresték a jó ismerősök, szomszédok. Az estébe nyúló beszélgetések itt zajlottak a műhelyben. Egy gyerekfülnek nem kellett ennél több. Amit kihallottam a történetekből, az nekem épp elég volt, hogy tovább szőjem őket az én mesevilágomban. Mert fantáziám az volt, nem kevés. Mondta is drága nagymamám sokszor: — Te „kis szaros!” — Neked aztán van képzelőerőd. Sokszor hívott „kis szarosnak”, de ezt olyan szeretettel tudta mondani, hogy így nem tudta rajta kívül senki. Persze nem is mondhatta volna. Ez csak az ő kiváltsága volt.
A nagy műhelyablakban porosodtak a régi feljegyzések, megrendelések, nagyapám régi bélyegzője, sámfa, kaptafa, az ár, s még jó pár csizmadia kellék. Az ablak előtt háromlábú szék, erős marhabőrből kiképezve az ülő része. Ha nagyapám nem ült ott, én bitoroltam. Olvasgattam a régi feljegyzéseket, s közben néztem ki az ablakon, s gondolatban sokszor elrepültem messzire. A műhely előtt egy nagy körtefa magasodott. Finom cukorkörtét termett. Nyár elején már potyogtatta az érettebbeket. A műhely mellett a kamra. Itt volt kolbász, szalonna, egy-két hordó bor, zsákokban búza, árpa, kukorica. Persze nem sok, csak amennyi az aprójószágnak kellett. A többi a padláson volt. A kamra mellett volt a padlásfeljáró. Fenn a padlás ezernyi kincset rejtett. Ez volt az én birodalmam. Volt ott számos régi könyv, értéktelen bankjegyek, másnak kacatok, nekem ezek sokat jelentettek. Sokszor ültem a műhely ablaka előtt télen. Néztem a szomszéd ház havas háztetejét, néztem az udvart, a körtefát, távolabb az eperfát, a szépen rendben felrakott tűzifahasábokat. Néztem a külvilágot. Jó volt ott ábrándozni egészen addig, amíg rendszerető nagyanyám nem adott valami feladatot. Az mindig akadt. Nem is baj, mert tőle tanultam meg a rendet, a tisztaságot, a spórolás technikáját, s még sok-sok mindent, amiért nagyon hálás vagyok.
Minden áldott nap feltakarította a műhelyt ebéd után. Az udvart is hetente legalább kétszer felsöpörte. Ilyenkor nyoma sem volt annak, hogy ott tyúkok, csirkék szaladgáltak kis idővel előtte. A ház hosszú gangját is gyakran felmosta. Ez, amikor már nagyobbacska voltam, az én reszortom volt. Nem is hagytam volna Neki, hiszen már igen idős volt, amikor engem „megkapott”. Én két és fél éves voltam, ő már jócskán benne volt a korban. Ha jól számolom az éveit, már a hatvanhármat taposta. Nem látszott rajta. Nem is volt ideje az évein keseregni, hiszen dolga akadt bőven.
Nagyapám hatvanévesen állt be a „suszterájba”, ahogy ő mondta. Tíz évig dolgozott, hogy hetvenéves korában nyugdíjat kaphasson. Ma furcsán hangzik, hogy egy hatvanéves embernek új életet kellett kezdeni. Akkor ilyen világ volt. Kicsit hasonló a maihoz. Akkor más dolgok nehezítették a kisemberek életét. Egy élet munkáját kellett feladnia. Sokáig várta a csizmadia-láda, hogy újra foglalkozzanak vele, de erre nem került sor. Másképp alakultak a dolgok. Nagyapám dolgozni ment, nagyanyám otthon látta el a tennivalókat. S akkor ez így volt rendjén. Azzal persze nem számoltak, hogy engem is megkapnak időközben, egy hátramozdítót. Ezt sosem éreztették velem. Nagyon nagy szeretetben neveltek, gondoskodtak rólam. Én viszont szerettem őket rendkívüli módon.
Ha rájuk gondolok, most is látom szerető, féltő tekintetüket, jóságukat, adni tudásukat. Adni, adni, mindig adni… Amit csak tudtak, adtak. Főleg szeretet. Sokat próbált emberek voltak. Túlélték a két világháborút, a kitelepítés borzalmait, első gyermekük korai halálát. Nem rokkantak bele az ötvenes évek meghurcoltatásaiba sem. Újra és újra tudták kezdeni életüket. Idős korban is tele erővel, hittel, bizakodással. Sosem adták fel. Életük örök példa előttem.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.02. @ 09:46 :: Szulimán Eleonóra