Átviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt. Tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, és a harmadik sarokban én magam. Megrettenve ástuk be magunkat a papírkötegekbe.
Jött a második felvonás. Főnökünk már összeszedve minden haragját, szitkozódott, káromkodott, üvöltött. Szórta az átkokat, s közben föl-alá járkált az ajtótól az ablakig. Tudtuk, hogy nem nekünk szólnak ezek a fránya, papírfestéket sem tőrő illetlen szavak, de a hangulatunkat mindig sikerült elrontania. Az irodánk alkalmas volt arra, hogy jól kitombolhatta benne magát. Tágas volt, mindössze három íróasztal a három sarokban, a negyedikben az iratokat tartalmazó két szekrény roskadozott a belégyömöszölt irathalmaz alatt. Mi meg az ő rabszolgái, az íróasztalunk fölött görnyedve türelmesen végighallgattuk. Csak ez kellett neki. Emberek, akik csendben végig hallgatják. Mi már megszoktuk. Hetente egyszer-kétszer előfordult. Az idejét, hogy mikor robban be, azt sosem tudtuk, no meg azt sem, hogy meddig tart majd a tombolás. De láss csodát, ahogy a szitkokat szerteszórta a kiválasztott személyekre, a mérge alábbhagyott, lassacskán teljesen lenyugodott, megszelídült. Mi már ezt is tudtuk. Utána kenyérre lehetett volna kenni. ő volt a mi főnökünk. Ennek ellenére az egyik legjobb főnökömnek tudhatom. Sajnos volt már belőlük elég sok.
Amikor a céget teljesen felszámolták, az ő pozíciója is megszűnt. Az irodákból mindent eltakarítottak. Bútorokat, fontos iratokat. Akkor, azon az utolsó munkanapon a mi valamikori kitombolós irodánkba egy összetört ember lépett be. Már nyoma sem volt a korábbi vehemenciának. Tekintete, minden mozdulata elárulta, hogy nagy bajban van. Leült egy magában árválkodó székre, s így szólt:
— Nem így akartam.
— Tudjuk, főnök, tudjuk — mondtuk, szinte egyszerre, mindhárman. — Nyugodj meg. Sokat tettél ezért a kócerájért. Te minden erőddel azon voltál, hogy talpon maradjon — nyugtattuk felváltva, közben évjáratonként rendeztük, csomagoltuk az iratokat. Viola alig tudta magába fojtani a sírást. Lili tartotta magát. Ő volt a legkeményebb közöttünk. Bennem vegyes érzések keringtek. „Mihez kezdek most? Hová megyek? Hol találok új munkahelyet?
— Ti nekem sosem ártottatok, én mégis rátok pakoltam az összes szennyesemet. Ne haragudjatok. Köszönöm, hogy mindig meghallgattatok. Tehetetlen voltam. Elbántak velem. Nem vettem észre időben valódi szándékukat.
— Ezen már nincs értelme rágódni, Főnök. Kezdjél új életet. Hiszen korábban is annyi ötleted volt, ami meg is valósult. A céget is jól vezetted. Ha nem kényszerítik rád az esztelen utasításaikat, bizonyára talpon marad. Mutasd meg ezeknek, hogy nélkülük is boldogulsz. Ne higgyék, hogy teljesen elbántak veled — mondtam, s magam sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Az előző munkahelyemen megúsztam a létszámleépítést. Ide jöttem. Nyertem másfél évet. Mit értem vele? Csak időt. Egy kis időt nyertem.
Lassan befejeztük a csomagolást. Kisöpörtük a három irodát. A nagyot és a két kisebbet. Szívünk a torkunkban dobogott. Nem tudtunk egymáshoz szólni egy árva szót sem, olyan nyomorultul éreztük magunkat. Utcára kerültünk. Hiába dolgoztunk, fáradoztunk. Ez lett a vége. Lassan mentünk kifelé. Tudtuk, ide már sosem jövünk többé. Bezártuk a bejárati ajtót, a kulcsokat a főnök rakta el.
— Majd holnap talál… — kezdte volna mondani Viola, de megakadt a mondat elején. Én már nem bírtam tovább. Megszorítottam Lili és Viola kezét, és csak ennyit tudtam akadozva kimondani:
— Gyerekek, most nekem nagyon fáj itt belül. Jó volt Veletek.
Mentem az utcán, s nem tudtam hová tartok. Azt sem tudtam, ki vagyok. Szörnyű érzés volt. Akkor hasított belém először a tudat, hogy munkanélküli lettem.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.28. @ 10:45 :: Szulimán Eleonóra
