Es?s tavaszi este volt. A n? csendben lépkedett hazafelé, szívében a reménnyel, félelemmel és lemondással telve. Várt valakit. Nem mert örülni, nehogy a csalódás zord szele vésse arcára a fájdalmak erezetét.
Hazaért, mikor megcsörrent a telefon. Felvette. A vonal másik végén egy férfi hang, az ? hangja:
– Most végeztünk. Menjünk magához? Mit gondol?
A n? kicsit meglepetten nem tudta mit feleljen, hisz azt szerette volna, ha a férfi dönt, akarja-e látni ?t.
– Maga mit gondol? – felelte végül, kikerülve a döntést.
– Én sok mindent gondolok – nevetett a férfi. – Megyünk hozzád. Hamarosan ott leszünk – mondta, túllépve az óvatos távolságtartás magázó szavait, s letette a telefont.
A n? szíve izgatottan vert. Nagyon várta ezt a találkozást, hisz minden percben a férfi ölelésére emlékezett. Belenézett a tükörbe. Arca barázdáit vizsgálgatta, miket az id? lassan, alattomosan, és visszavonhatatlanul belevésett.
Az alakját is szemügyre vette alaposan. Vékony dereka íve törékenyen folytatódott csíp?je vonalában. Végigmérte öreged? teste részleteit, majd kicsit szomorúan magára hagyta a riadt tükörképet.
Szeme a félelemt?l és a csalódásoktól elveszítette ragyogását. Még mindig nem mert örülni a férfi érkezésének. Úgyis csak néhány percre tér be, és pusztán azért, mert megígérte. Ráadásul a barátjával… – gy?zködte magát.
Kabátot vett, s kisietett a kapuhoz, hogy ott várja az érkez?ket. Egy autó gördült a ház elé. A párás ablakon keresztül kivehet? volt a férfi sziluettje, s a jól ismert sapka, mely alatt egy számára kedves arc nézett felé.
A férfi ott állt el?tte. Mennyit álmodott err?l a pillanatról, de valahogy az álmokban sütött a nap, a férfi egyedül érkezett, b?röndjében több napra való ruhával, s a n? boldogan repült a karjaiba, ajkára forrva pecsételve meg az érkezést.
Most sötét volt, szemerkélt az es?, s a kedves arc mell?l egy idegen ember is nyújtotta kezét, hogy bemutatkozzon. Elmaradt a fény, a mosoly, a repülés. Két elsietett puszi maradt az álmokból.
A n? nagy leveg?t vett, bekísérte vendégeit aprócska otthonába, majd vacsorát készített, teát f?zött. Zavarban voltak mindhárman. A n? egy percre behívta a férfit a szobába, hisz egy ajándékot szeretett volna átadni annak, akire olyan nagyon várt, s akit annyira szeretett. A férfi követte, majd csak annyit mondott eltompuló hangon: – Nem kellett volna.
A n?t bántotta ez a mondat, hisz úgy érezte, az ajándékát is visszautasítja a férfi, mintha megtiltaná neki, hogy szeresse, mégis átadta az aprócska könyvet, mely a szeretetr?l szólt.
A férfi megnézte az ajándékot, s közben olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte érezték a másik szívdobbanását. Egymáshoz simultak csendben, szótlanul. Rájuk borult a szoba sötétje, s az addigi várakozás fájdalma szorította szívüket. Még szorosabban ölelték egymást, arcuk egymáshoz simult. A n? egy váratlan pillanatban ellökte a férfit, és elrohant a konyha felé, ahol a vacsora készült. Már majdnem megégett… a szíve is. Id?ben elmenekült. Még mindig rettegett attól, hogy a férfi csak látogatóba tért be hozzá. Alig mert ránézni az est folyamán. Innent?l beszélgetésük bántó csipkel?désbe fordult. A n? fájdalma er?södött. Amikor vendégei indulni készültek, a férfi a tenyerét tartotta a n? felé, mint egy erny?t. Kitárt ujjai közt látszott pillantása, mellyel a n?t nézte. A n? felemelte tenyerét, s széttárt ujjakkal a férfiéhez simult. Szíve apróra tört szilánkjai mögül feltört bel?le egy kiáltás, mely szemében könyörgéssé csitult: – Szeretlek!
Nézték egymást, majd a n? lesütötte szemét. Néhány percig így simult kezük egymáshoz, majd a férfi elindult a kapu felé, amerre társa várta. Még váltottak néhány szót, de már az elszakadás pillanata fagyott közéjük. A kapuban még utoljára átölelték egymást, majd a férfi beszállt az autóba.
A n? szívébe végtelen fájdalom mart. Szeretett volna kiáltani: – Nem menj, maradj! – de a h?vös éjszakában, szavai ajkára fagytak. Kezét intésre emelte, mosolyogni próbált. Az autó elment, s magára maradt az es?ben.
Már az udvaron elkezdtek potyogni a könnyei, majd a lakásba érve zokogva hullott térdre. Hajtincsei a földre omlottak, s könnyei lassan tócsává folytak össze a hideg kövön.
– Maradj még! – nyögte er?tlenül a csendbe, de már senki nem felelhetett, csak az éjszaka látta arcának barázdái közt meghalni a reményt.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.25. @ 06:58 :: Takács Andrea-Babu
