Múltam mint orkán zúzta s hordta szét darabjaira hullott lényem.
Messze repítette mosolygós gyermeklány álmaim,
a szül?i ház édes tejillatát,
szobám pöttyös, mesefigurákkal tarkított rózsaszín falának meséit,
nagyapám versbe s festménybe kent varázslatait,
nagyanyám süteményillatú kötényének suhogását,
anyám grafitrajzaiba burkolt könnyeit,
s esti meséket dúdoló simogató hangját.
Gyermekkorom sírkövek ?rzik s fáradt szívemben sebek forradnak csendben.
Feln?ttem.
Ma én dúdolok meséket két csodás szempár ragyogó tekintetében fürödve.
Süteményeim két édes éhes száj várja, kacagva a repül? palacsinták suhogását.
Két szuszogó kis testet takargatva búcsúzom a nappaloktól.
Anya vagyok.
Ma én írok szerelemr?l, s rajzolok krétaporos színes álmokat, mik elmém mélyér?l emelkedve építenek engem, ki elvesztem a sírkövek között.
Mint szorgos hangyák, szeret? barátaim úgy gy?jtenek engem egybe önmagammal.
Élek, s érzem szelíd tavasz közeleg.
Szemed fénye, mint huncut napsugár ízlelgeti szeretetb?l sz?tt áttetsz? törékeny lényem csillogó kristályszirmait.
Csak vigyázva még, úgy érints, félt?n, csendesen, s ajkad édes tavasz íz? lehelete virágba borítja varázskertem.
Szerelemillatú ölelésed biztonságában ringatózva sóhajtom beléd:
N? vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.13. @ 22:03 :: Takács Andrea-Babu