– Jó napot kívánok, Codarcea doktor urat keresem – nyitottam be az ajtón.
– Rég nem láttalak. Már megint nem szelel a pipaszár? Ülj be a másik vizsgálószékbe, amíg végzek ezzel a hölggyel – fordította hátra az orvos egy pillanatra a fejét. Csakhamar végzett is a pácienssel, majd hozzám fordult.
– Mi a panasz?
Válasz helyett mutattam, miként tudok orron át lélegezni. Vagyis hogy nem. S visszatértek az asztmás kríziseim.
– Na, lássuk, mi van a kéményben.
Belenézett.
– A bal orrlyukadban a nyálkahártya meg van duzzadva, de jobb orrlyukat egy bazi nagy polip zárja el.
Befogta a bal orrlyukamat, s rám szólt.
– Próbálj leveg?t venni!
Persze nem tudtam eleget tenni a kérésnek. Azonnal köhögni kezdtem, s el? kellett vennem a Salbutampol-pumpát. Beindult az asztmás roham.
– Világos. Erre egyetlen megoldás létezik: a szike.
– Már megint meg akarsz ölni? Újra er?t vettek rajtad a gyilkos ösztönök?
A fiatal asszisztensn? csak kapkodta a leveg?t, nem jutott szóhoz. Az se volt divat a rendel?ben, hogy a professzor urat csak úgy letegezze a páciens, de hogy ilyet mondjon neki! Meglepetésére a f?nöke elnevette magát.
– Végeredményben a te döntésed, hogy lassan megnyuvadsz, vagy könnyebben túl vagy rajta. Ezt a beavatkozást általában helyi érzéstelenítéssel megoldjuk, de te egy komplikált alak vagy, úgy hogy altatni fogunk. Jobban vérzel az átlagnál, s nincs szükségem valami meglepetésre, amit esetleg a helyi érzéstelenít?kre produkálsz… Nálad jobb, ha az ember a jeget is megfújja.
– Fájdalommentes halál… Kösz.
– Ön volt az, aki 1990-ben… – esett le a tantusz az asszisztensn?nek.
– Igen, én hoztam rá a frászt az orr-, fül-, gégészetre, amikor anafilaxiás sokkot produkáltam, a Steptomycin-tesztre… Volt is itt futkorászás akkor… Codarcea doktor úr pedig volt olyan pofátlan, hogy arra kényszerített, tovább vigyem a halandók keresztjét – mosolyodtam el. – Na, még Ön is tud az esetr?l… Pedig akkor még pelenkában járt.
– Azért ötéves koromban nem kellett engem már pelenkázni – önérzeteskedett.
– Kötelességemnek érzem, hogy közöljem veled, hogy azóta fejl?dött az orvostudomány, és létezik egy modernebb technika is ilyen beavatkozásokra, de felszerelés ehhez csak a marosvásárhelyi klinikán található. A polip könnyen újraképz?dik, e technikával könnyebb gyökeresen eltávolítani, s csökken az újraképz?dés valószín?sége.
– Kösz, allergiás vagyok a marosvásárhelyi klinika szóra, mióta egy rokonomon rutinm?tétet végeztek el ott, Acinetobacterrel [1] fert?zték, s azóta béna. Inkább a te kezedt?l halok meg, neked legalább b?ntudatod lesz miatta. Ha visszaképz?dik, akkor meggondolom azt a variánst is, de hátha addig a brassói egyetemi klinika professzora is beszerez egyet – kacsintottam rá.
– Na, ne szaporítsuk a szót, péntekig szerezd be a papírokat, s kilencre légy itt.
A háziorvostól a beutalót hamar beszereztem csekély egy órás sorba állás árán. Az analízisek nem jelentettek problémát, hiszen egy részüket magam végeztem el, mert hát kórházi laborban dolgozom. A munkahelyemen, a Brassó Megyei Klinikai Sürg?sségi Kórház titkárságán közölték velem, hogy az igényelt igazoláshoz tegyek le egy kérést, s három nap múlva jelentkezzek érte. Miiii? Hogy hamarabb nem lehetne? Hát mit képzelek, nekik más dolguk nincs? Az igazolással aztán menjek el a Brassó Megyei Egészségügyi Biztosítóhoz, hogy tegyenek rá egy pecsétet, hogy valóban fizetem az egészségügyi biztosítást. Mire a munkahelyi igazolást megkaptam, már szerda dél lett. Persze az egészségügyi igazgatóságon fél kilenct?l délután kett?ig van a nyitvatartási id?, tehát csak úgy mehetek oda, ha a munkából hiányzom. Szerdán délután, tizennégy nullaegykor érkeztem, már be volt zárva az ajtó. F? a pontosság.
Másnap reggel nyolckor, fél órával a nyitás el?tt ott voltam a Brassó Megyei Egészségügyi Biztosító impozáns épülete el?tt, ahol épp sorszámokat osztogattak. Számomra talány, hogy az állandó pénzhiánnyal küszköd? egészségügynek honnan van pénze egy ilyen épületet felépíteni, no de nem politizálunk. Huszonharmadik voltam. Nyolc óra negyvenkor kinyílt az ajtó és beengedtek öt személyt. A többi várjon az ajtó el?tt. Mínusz tizenöt fokban. Még szerencsére, nem fújt a szél. No, amíg sorra kerülök, elmegyek és iszom egy kávét. De hol ebben az órában? A Brassó új központjában bank és hivatal van elég, de kávézó… F?leg amely reggel fél kilenckor nyitva tartana… Aztán mégis találok egyet az aluljáróban.
– Nemdohányzó rész hol van? – kérdem.
– Ott kint! – mutat ki az aluljáróba.
Csodás. Romániában törvény kötelezi a vendégl?ket, kávézókat, hogy nemdohányzó részt alakítsanak ki, mióta az Európai Unió tagjai lettünk. Jó az EU nyomása is valamire, de hát nem lennénk Romániában, ha ezt itt nem „eredeti” módon oldanák meg. Én még csak vagy két hatodosztályú lebujt láttam, amely tisztességesen eleget tett e törvénynek. Ez itt a jó példa. E kávézónak is két része van, egy zárt, amelyben kényelmes székek, szép elegáns bútorzat, kellemes meleg és halk zene fogadja a dohányzó vendéget, amíg a nemdohányzók ki vannak ?zve, m?anyag asztalokra, terít? nélkül, mínusz tizenöt fokba, az aluljáróba, amelyben olyan huzat van, hogy az épp elejtett kalapod le se esik az aluljáró kijáratáig. Természetesen ott nincs senki. Én is inkább amellett döntök, hogy bevonulok.
– Valahogy ennek nem fordítva kellene lennie? – érdekl?dök a pincérlánytól.
– Nem, mert nem tehetjük ki a folyósóra a dohányzókat, ugyanis a füstjük zavarná a járókel?ket…
Erre a logikára már szavam sincs, nemhogy érvem. A kávézó el?tt egy férfi a leheletével melengeti ujjait, miközben nyugodtan cigarettázik. Ugyanis kint nem tilos a dohányzás… Magam vagyok a kávézóban, a kávé jó, hátrad?lök, s élvezem a melegét. Ám élvezetemnek hamarosan vége, mert egymás után lépnek be a reggeli kávé után áhítozók, s percek alatt a füstriasztóm fullasztó köhögéssel jelzi, hogy a nikotinszint túllépte a megengedett határ tízszeresét. A füst és a mínusz tizenöt fok között az utóbbit választom. A hidegben legalább van leveg?m.
Eközben az irodában folyik a „lázas” munka. Az ajtó el?tt az ?r korlátot hoz ki, két méterre az üvegfaltól felállítja, s felszólít mindenkit, hogy vonuljunk mögé, mert zavarjuk a bent dolgozó alkalmazottakat. Bent üres padok vannak, elég nagy tér, az öt számítógép mögött két alkalmazott ücsörög, s id?nkét a kávéjukba kortyolgatva olyan ritmusban dolgoznak, hogy a csigák számára felállított sebességkorlátozást nehogy túllépjék. Kint közben a vacogás intenzitása n?, s a kint várakozók hanger?vel próbálják magukat melengetni.
– Ez itt nem Egészségügyi, hanem Betegségügyi Biztosító! – fakadok én is ki, bár én általában nyugodtabb természet? vagyok. – Ha nem voltál beteg, amikor beálltál ide a sorba, garantáltan betegen mész innen haza!
– A büdös kurva anyjukat, amib?l ezt a palotát ide építették, nem tellett arra, hogy egy várótermet is építsenek ide? Vagy oldják meg, hogy ne kelljen ennyit sorban állni! – kontráz rá mellettem valaki. A többit nem idézem, ez még finom kifejezés volt. Az ?r próbál csitítani minket, végül könyörg?re fogja, hogy ? itt csak parancsokat teljesít, s az állásával játszik, s ha megjelenik az igazgató úr… Szóval kér minket, hogy…
Ilyen hangulatban eljön a fél tizenegy, amikor végül a huszas sorszámmal rendelkez? hölgy is kilép. Még két ember bemehet, a huszonegyes és a huszonkettes. Közben gyanúsan sokan lépnek ki, ahhoz képest, hogy hányat engednek be. Megkerülöm a korlátot és benézek. Vagy tizen lehetnek bent. Megkérdem az ?rt, hogy magyarázza meg e matematikai furcsaságot. Erre azt válaszolja, hogy láttuk, hogy ? nem engedett be senkit ezen az ajtón. A hangulat újra fellángol, ám közben épp megint kilép valaki, s én is beléphetek. Bent aztán rájövök a titok nyitjára. Van még egy ajtó. Na, ne részletezzem tovább, tizenegykor indulhatok vissza a munkába, másnap mehetek a kórházba. Röpke három óra alatt meg is kaptam a pecsétet.
Munkába menet azon gondolkodom, hogy ha sürg?sséggel utaltak volna be, például lábtöréssel és egyedülálló személy volnék, akkor miként tudnám mindezt elintézni? S akkor mit csinálnának, kifizettetnék velem a kórházi kezelés költségeit, mert nem tudtam végigjárni a bürokrácia göröngyös útjait? S mindezt a számítógép és internet világában, amikor e-mailen vagy faxon lehetne igényelni a hivatalos szervekt?l ilyen esetben az adatokat? Na, jó, hagyjuk a politikát.
(Folytatás következik)
[1] Az antibiotikumoknak rendkívül ellenálló baktérium, f?leg idegsebészeti beavatkozásokkor kialakuló kórházi fert?zések okozója. Egy portugál felmérés szerint 30% a túlélési arány, s a túlél?knek egy része is maradandó utókövetkezményekkel számolhat.
