Vandra Attila : Kálvária az orr- fül- gégeosztályon II. (befejező) rész. Az operáció.

Nyomtatás

Másnap megjelentem pontos id?ben az orr- fül- gégészeten. Codarcea professzor úr még nem volt ott. Egy gyűlésre hívták. Na, ez jól kezdődik. Ott jól feltúrázzák… Ahogyan magamba roskadva üldögéltem a folyósón, egyszer csak megszólított egy nővér, magyarul:

      – Tanár úr, megismer-e még?

    Nézem, az arcvonások mintha ismerősek lennének, de a név nem ugrik be.

      – Lilla vagyok, diákja voltam az egészségügyiben.

      – A második padban ültél a bal oldalsó sorban. Csillával… Ketten voltatok magyarok abban az osztályban.

    Széles mosollyal jelezte, hogy mekkora öröm volt számára, hogy végre felismertem. Ekkor már be is szólt a műtőbe.

      – Ileana, gyere nézd meg, ki van itt! A biokémia tanár úr!

      – Épp rá akartam kérdezni, hogy vajon ő-e az. Láttam a nevét a mai operálandók listáján – lépett ki a kolléganője a műtőből.  – Hogy van, tanár úr?

      – Mint akit le akarnak mészárolni, s aki ki van szolgáltatva egykori diákjai kényének-kedvének. Jaj, nekem! Most domnul Bau-Bau [1] vezekelhet bűneiért!

      – Ugyan, tanár úr! Hogyan is mondta annak idején? Akinek a keze alá félne kerülni, az nem jut el a diplomaosztásig… Miért, engedett át olyant, akinek félne a keze alá kerülni? – incselkedett Lilla.

      – Nem, de pótvizsgára…

      – Most megbosszuljuk! – vicsorgott Ileana maga elé tartva tíz ujját, mint valami karmokat. De azt a nevet nem is mi aggattuk a tanár úrra, hanem az előttünk levő generáció.S mi ketten nem is pótvizsgáztunk…

      – De használtátok… Ám az az újévi köszöntő már a ti agytokból pattant ki… Hogy is volt?

Ã?ži ce-o sÃ?Æ? fie ce-o sÃ?Æ? fie                         És mi lesz, mi lesz

La ora de biochimie                               A biokémia órán

Când hormonii ne predÃ?Æ?                         Amikor a hormonokat tanítja

Ne apucÃ?Æ? o nebunie                              Őrület kap el minket

De facem hipertermie                            És lázállapotba kerülünk

Ã?ži un cinci de competenÃ?£Ã?Æ?                     Ő meg a kompetenciánkat jelző ötöst[2]

Ni-l dÃ?Æ? cu indulgenÃ?£Ã?Æ?…                           Engedékenyen adja meg…

      – Még mindig kívülről tudja, tanár úr?! – lepődött meg Ileana.

      – Sőt, az egyik énekesre is emlékszem… – gonoszkodtam.

      – Ne féljen, tanár úr, jó kezekben lesz – vigasztalt Ileana elpirulva.

      – Vigyázunk Önre, ne féljen. De nehogy megint egy olyan figurát csináljon, mint a múltkor! – bátorított Lilla. A professzor úr azóta is emlegeti, ha valaki könnyelműsködik, és nem tesz meg minden óvintézkedést.

      – Én máris megyek, hogy el?készítsem a hidrokortizont, a kálciumot és az adrenalint, hogy legyen kéznél. Ami biztos, biztos! Ne akkor kelljen utána szaladgálni… – tette hozzá Ileana, majd eltűnt a műtőben.

      – Jöjjön, keressünk Önnek egy üres ágyat. Vetkezzen le, majd jöjjön át az előkészítő szalonba – fogott karon Lilla.

    Ott még három beteg várta az általános érzéstelenítést. Egy asszisztensnő jött be, akit nem ismertem. Mindegyikünknek egy papírlapot adott a kezünkbe, hogy olvassuk el, majd írjuk alá.

      – Ez mi, a halálos ítéletem? – kérdeztem.

      – Nem – mosolyodott el. – Egy ismertető arról, hogy mi vár önökre, olvassák el, majd el is beszélgetünk róla. Legyenek nyugodtak, semmilyen fájdalmat nem fognak érezni, a mialgin, amit érzéstelenítésre használunk, az százszor erősebb, mint a morfium.

    Nekem ekkor a gyógyszeripari technológia tanárom, DÃ?Æ?escu professzor úr jelent meg lelki szemeim előtt, amint bejött az egyik előadására, a következőkkel kezdte az órát:

      – Ma fülgyógyszerek technológiájáról fogunk tanulni – azzal felírta a táblára: „Érzéstelenítők”. – Mit néznek olyan kigúvadt szemekkel? Ezek a gyógyszerek az orvosok fülét hivatottak kezelni. Az orvos beadja, amíg operál, nem érzel fájdalmat, majd elmúlik a gyógyszer hatása, a beteg üvölt, de azt már az orvos nem hallja…

    Gondoltam megosztom másokkal is az emlékemet, de a velem szemben ülő halottsápadt lányra néztem, s inkább lemondtam a szellemeskedésről. Az asszisztensnő folytatta a felvilágosítást.

      – A mialgin hamar kiürül a szervezetből, s olyan nincs, hogy ne ébredjenek fel belőle.

      – Hacsak nem produkálunk közben egy anafilaxiás sokkot… – bujkált bennem megint a kisördög, de úgy döntöttem, hogy ezúttal nem próbálok ily módon javítani a többiek morálján. Inkább elmeséltem, hogy én már átestem ezen, s ha az asszisztensnőnek, aki fűt-fát ígérget, csakhogy legyünk jó gyerekek, nem hisznek, akkor higgyenek nekem, mert én már átestem általános érzéstelenítésen. Itt, az orr- fül- gégészeten. Tényleg nem éreztem semmi fájdalmat, nincs, amitől féljenek, nyugodjanak meg. A szemben fekvő lánynak szemmel láthatóan jól estek biztató szavaim.

    Ekkor jelent meg az altatóorvosnő.

      – Amint látom, már kioktatták önöket, van-e még kérdésük, vagy közölnivalójuk?

      – Én asztmás vagyok, poliallergiám van, produkáltam már anafilaxiás sokkot is, az átlagnál erősebben vérzek, a vénáimat átlagban a negyedik próbálkozásnál szokták eltalálni, biztassam még valamivel?

      – Jaj, ön az a… Hallottam hírét… Látom, Salbutamol-pumpája van, azt vegye magához, amikor a műtőbe jön – mosolygott rám. A doktor úr már tájékoztatott. Felkészültem önre. Tegye fel a branüllöket [3] a pácienseknek – szólt az asszisztensnőnek. – Először Oncescu doktor úr operál, majd a professzor úr, végül Ciobanu doktornő. Ha a branüll be van téve, Oncescu doktor úr betege máris jöhet is a műtőbe.

      – Hogy tud ilyen nyugodt lenni, hiszen ön van a legnagyobb veszélynek kitéve! – fakadt ki a lány, amikor hárman maradtunk.

      – Dehogy vagyok nyugodt, úgy félek, hogy szarom össze magam – mosolyodtam el. – Csak nincs váltás pizsamám, s inkább nem teszem meg. Eleget ültem a szarban bébi koromban.

    Végül eljött az a pillanat is, amikor nekem kellett mennem. Becsoszogtam a műtőbe.

      – Vegye le a köpenyét.- 

      – Itt kurva hideg van… – jegyeztem meg.

    Felfeküdtem a műtőasztalra. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Bekapcsolták a lámpát.

      – Olyan itt, mint egy rendőrségi kihallgatáson. Ott is a delikvens szemébe világítanak valami vakító fénnyel. „Vallj bűnös, azt is, amit nem követtél el!” – jegyeztem meg, s lecsuktam a szemem.

      – Mindjárt nem fogja zavarni az a vakító fény – biztatott az altató-orvosnő. Éreztem, amint valaki megfogja a kezem a branüll környékén. – Szédülök – tettem hozzá, mert forogni kezdett velem a világ. Egy tál sárga bogyó forgott előttem egy tálban. Mik ezek, kukoricaszemek? Fura szabálytalan alakjuk van… És zöldek. Inkább borsószemek. De hogyan került ez elém? Jééé, én hallucinálok! Be muris… Így hallucinálhatnak a morfinisták is… Ja, igen, a mialgin… Ezért az érzésért vannak úgy oda a drogosok? Mi a franc ebben a pláne? Közben felismertem Codarcea doktor hangját. A gondolataim teljesen frissnek tűntek. Azt hiszem, bonyolult agymunkára is képes volnék még – futott át az agyamon. Nem számoltattak, pedig a múltkor, amikor beadták a szert, amivel elaltattak, akkor számolnom kellett. Honnan tudják, hogy biztosan alszom? – jutott eszembe. Aztán éreztem, hogy a lepedővel átemelnek egy hordágyra. Már kész is van? De hiszen alig telt el néhány másodperc… Arra nem emlékeztem, hogy mikor toltak át a folyósón. Csak arra, hogy tudtam, hogy ugyanabban a szalonban vagyok, ahol az operáció előtt voltam. Az agyam kába volt. A szemem ki tudtam nyitni, de nehezemre esett. Inkább lecsuktam.

      – Élsz-e még? – hallottam Codarcea doktor hangját. – Elfelejtettél megviccelni minket.

      – Most ehhez túl álmos vagyok… – válaszoltam, de fel se nyitottam a szemem.

      – Nézd, mit vettem ki az orrodból – mutatott két, legalább fél hüvelykujjnyi vadhúscafatot.

      – Ez hogy fért oda be? – kérdeztem

      – Hogy fért ki?! Hogy érzed magad?

      – Mint akinek az orrát felvágták, teletömködték gézzel, s utána betették egy centrifugába.

      – Ha hülyülsz, akkor semmi bajod! – legyintett, majd kiment. – Fokozatosan mindenedet mozgatni tudod majd – fordult vissza egy pillanatra az ajtóból.

    Én közben csukott szemmel feküdtem a hátamon. Elsőként azt fedeztem fel, hogy a lábfejemet tudom mozgatni. Ekkor jelent meg a feleségem aggódó arca.

      – Hogy érzed magad? Nekem komolyan válaszolj!

      – Mint akit boksz-meccsen alaposan orrba vertek. Nem tudom semmimet mozgatni. S fáj egy picit az operáció helye. Erősen kába vagyok. Az az érzésem, hogy mindent tisztán hallok körülöttem, de nehezemre esik a szememet nyitva tartani. Pedig nem mondhatom, hogy zavar a fény… A gyomrom épp rabszolgalázadásra készülődik, nem ettem az este óta – feleltem.

      – Azt mondták este hatig nem ehetsz semmit, mert tüdőre nyelheted… – közölte velem a szörnyű hírt, amit már addig is tudtam. – Akkor maradj csukott szemmel… Ha kell valami, csak szólj – tette hozzá.

      – Olyan száraz a szájprémem, nedvesítsd meg légy szíves.

    Közben én a lábfejemet kezdtem tornásztatni. Marika aggódóan szólt rám, hogy ne mozogjak, mert aztán nagyon fog fájni a fejem. Felvilágosítottam, hogy ez nem gerincvelő-érzéstelenítés. Itt nem áll fenn a veszély. Picivel később a karjaimat kezdtem érezni, kellemetlenül elzsibbadva. Mozgatni kezdtem, hátha hamarabb elmúlik a kellemetlen érzés.

      – Fáj?

      – Nem, csak el van zsibbadva – nyugtattam meg, de amikor az asszisztensnő megkérdezte, hogy kinek adjon Algocalmin injekciót, örömmel kaptam az alkalmon. Már a hátam is fájt, de az arcomba is élesen hasított a fájdalom.

      – Érdekes, a polipoperáció nem szokott fájni – csodálkozott az asszisztensnő, de szó nélkül beadta.

Marikámnak kiadtam az útját, mert nem láttam értelmét, hogy mellettem ücsörögjön, miközben én meg se szólalok, s egy álom és valóság közötti állapot között ingadozom. Egyébként is ma van a Maturandusz, s neki végzős osztálya van, ott a helye a suliban. Már egyedül fel tudtam ülni az ágy szélére. A nővér első kísérletem után azonnal rám szólt, hogy üljek ott egy ideig, mert el fogok esni, s ne merjek kísérő nélkül kimenni a WC-re. Ami igaz, igaz, ezután a herkulesi megpróbáltatás után percekig ott kellett ülnöm, mert azonnal szédülni kezdtem. Akadt, aki kikísérjen a WC-ig óránként, mert állandóan mennem kellett. A hátam erősen fájt, s rájöttem, hogy a vesém lehet az oka. Megfáztam a műtőben. Basszuskulcs! Ez nem hiányzott. Éljenek a romániai kórházi körülmények. Spórolunk, amin lehet. De a Brassó Megyei Egészségügyi Biztosítónak van pénze palotát építeni…

    Türelmetlenül vártam a másnap reggelt, hogy szabadítsanak meg az orromban levő géztől. De az idő hajtóműve elromlott, s feltehetően egy lajhárt kötött ló gyanánt a szekere elé, mert csak nem akart telni az idő. Még szerencsére el-elszundítottam. A hátam kegyetlenül fájt, a jobb arcom is, de hősiesen egyre halogattam a következő Algocalmint. Azt se jó túladagolni, s jobb lesz este kés?n, elalvás előtt. Este kilenc felé, amikor vége lett a Maturandusznak, Marikám felhívott, hogy megegyeztünk ugyan, de biztos ne jöjjön be?

      – Amennyire lehet, jól vagyok, és ülj a seggeden, úgy se tudsz semmit segíteni. Nem haldoklom! – mondtam határozottan, hogy értésére adjam, hogy legyen világos, én vagyok a családfő.

    Este a szobámba költöztem, egy ideig a szobatársaim kísérgettek a WC-re. Éjjel már egyedül is kimerészkedtem, ne zavarjam őket a horkoló-koncertben. Hogy nem ébrednek fel a saját hangjukra? – merengtem el. Na de valahogy eljött a reggel is. Codarcea doktor meghallgatta a panaszaimat, s úgy döntött jobb, ha hazamegyek, jobb lesz nekem otthon, s jöjjek vissza hétfő reggel, addig nem szedi ki a gézt az orromból, mert én erősen vérzek. Egyébként se telt el még huszonnégy óra.

      – Neked nem merek antibiotikumot felírni, hogy otthon szedd, mert ha otthon csinálsz egy figurát, mint itt a múltkor, akkor az nem lesz vicces. Állapotod nem kívánja meg, hogy kötelező legyen az antibiotikum, csak megelőzésre adnám.

    Be se fejezte, megszólalt a telefonom. Marika volt. Hallani se akart róla, hogy egyedül cipeljem a csomagomat, s taxival jöjjek haza. Hiába erősködtem, feleség dixit, és ne feledjem, hogy én vagyok otthon a családfő, de nálunk papucskormány van, tehát kuss! Utánam jön az unokatestvérével, aki hazavisz az autójával.

    Délelőtt egyre jobban kezdett fájni az arcom, a végén már olyan éles volt a fájdalom, hogy észre kellett vennem, hogy nem az operáció, hanem a fogam fáj. Na, ez nem hiányzott! Elröpítettem néhány szentet és nemi szervet, de tenni kell valamit! Marika közben elment Nagyajtára, a nagybátyja temetésére, így egyedül voltam otthon. Beültem egy taxiba, és elhajtottam a fogászati sürgősségre. Másfél-két órai munka után az ügyeletes fogorvos feladta, hogy elérje a fog gyökerét, amelybe valamikor egy fémcsavart tettek, s a gyökerét cementtel betömték. Válasszak, vagy megyek a fogorvosomhoz, vagy kihúzza ő. Az előbbi megoldás mellett döntöttem. Szombat este felhívtam fogorvosomat otthon, épp férje születésnapját ünnepelték. (Szerencsére a lányukat én készítettem fel az egyetemi felvételire, néha a tanári pályának is vannak előnyei.) Azt ajánlotta, szedjek antibiotikumot. Amíg ki nem szedik az orromból a gézt, s be nem gyógyul, nem ajánlatos se húzni, se fúrni.

      – Antibiotikumot, de mit? Van, amire allergiás vagyok, s amire nem, attól hasmenést kapok, ha szájon szedem. Abban pedig semmi pláne, mert ha hasmenésem van, akkor nem szívódik fel, hiába szedtem be.       

    Hosszas alkudozás után Ampicillin mellett döntöttünk, de injekcióban. Hátha úgy a belem bírja.

A gyógyszertárban újabb alkudozás következett, hogy adjanak, mert receptet telefonon Birta doktornő sem tudott adni. De az antibiotikum arra is jó volt, hogy egyre ritkábban kellett a WC-re mennem. S a hátfájásom is szűnni kezdett. Vasárnap már nem igényeltem az Algocalmint se. Hétfő reggel aztán jött a feketeleves. Kivenni az orromból a gézt. Mivel tele volt az orrom, helyi érzéstelenítést se lehetett adni. Visszasírtam a fogfájást, amíg kivette az orvos őket. S egyre csak vette ki az ujjnyi véres gézdarabokat, tizenkettő volt.

      – Ez hol fért ott el? – érdeklődtem.

      – Jó nagy orrod van – vigyorgott. – Menj a szobádba, amíg vérzik, s ezt a tálat tartsd magad elé – utasított. Utána mehetsz haza, végleg. Addig a lányok megcsinálják a papírokat. Most már lélegezhetsz!

    Kimentem a folyósóra, de csak a kanyar után mertem el az orromon át levegőt szippantani. S olyant éreztem, amit már régóta nem. Erőlködés nélkül vettem lélegzetet. A mellemben egyszerre elmúlt a krónikus izomláz, mely a fáradtságos levegővételtől hosszú ideje álladóan kínozott. A levegő fájdalmasan süvített befelé az orrlyukamon, de oly kéjes örömöt rég nem éreztem, mint ez a fájdalom.

      – Levegőőőőőőőő! Oxigééén! – üvöltöttem el magam oly hangerővel, mint ahogyan a germánok idézték meg egykor Wotant, leborulva a földre, mint egy ájtatos mohamedán Mekka felé, fejjel érintve a földet, s oly áhítattal ejtve ki e szavakat, ahogyan csak Árpádházi Szent Margit volt képes Jézushoz fohászkodni.

Na, jó, na, beismerem. Ezt még én se mertem megtenni, pedig a bennem életre kelő gyermek, legszívesebben ezt tette volna abban a pillanatban, nem törődve a környezet rosszallásával. De azon elmerengtem, hogy én a mesebeli királylány helyett nem azt mondtam volna, hogy úgy szeretem apámat, mint az ételben a sót, hanem úgy, mint egy slukk levegőt… Hiába, akik nem érték ezt át, azok nem tudják, mit jelent levegőt venni. Nem tudják értékelni az élet aprócska örömeit.