Vandra Attila : Ki a nyomorék?

Nyomtatás

Szabolcs jó szokásához híven kiviharzott a laborból. Úgy is hívták a kollégan?i hogy “Szélvész úr”. Ildikó utána röpített vagy két szentet, ugyanis amint Szabolcs elvonult az íróasztal mellett, felröppent vagy két cédula, s persze azt nem Szabolcs fogja összeszedni, s megfelel? helyre, és megfelel? sorrendben visszatenni. Az pedig egyáltalán nem lenne vicces, ha emiatt valaki más páciens eredményeit kapná meg… Miközben ilyen sebességgel robogott ki az ajtón, komoly tehetetlenségi er?re tett szert, amit azonnal meg is tapasztalt, amint hirtelen meg akart állni. Kezével kétségbeesetten hadonászva végül sikerült elkerülnie, hogy átessen azon az öreg nénikén, aki éppen a labor ajtaja el?tt mászott el.

    Igen, mászott, mert azt a mozgást, amivel a 80 év körüli néni el?rehaladását biztosította, nem lehetett másképen jellemezni. Szabolcs megkövülten nézte a tüneményt. Látott már pályafutása alatt néhány furcsaságot, de ilyent… A néni mellett a Notre Dame Púposa délceg daliaként hatott volna. Ennyire el?rehaladott gerincferdülést még szakkönyvben található képeken se látott. A néni egyenes térddel lépegetett el?re, miközben kezével két körülbelül 30 cm magas botra támaszkodva biztosította egyensúlyát. Gerince szinte 180 fokos szögben meg volt görbülve.

    Mire Szabolcs visszanyerte egyensúlyát és magához tért a látvány okozta meglepetéséb?l, a néni épp a lépcs?k elé ért. Szabolcs azonnal lehajolt, hogy segítsen neki. Egy, a másik irányból érkez? beteg is készségesen odaugrott, hogy ketten fogják meg a nénit, emeljék fel, s vigyék fel az els? emeletre, ugyanis a brassói b?rgyógyászat épületében nincsen lift.

      – Hagyjanak nekem békén! – mordult rájuk.

      – De… Csak segíteni akartunk, hogy a néni a… A lépcs?n… – kezdett hebegni Szabolcs.

      – Mit képzelnek? Hogy nem tudok egyedül felmenni egy lépcs?n? Nyomoréknak néznek engem?

    Szabolcs szóhoz se jutott, csak állt megkövülten, hogy még lélegezni is elfelejtett. A beteg, aki szintén a segítségére sietett, is csak állt Szabolccsal szemben tátott szájjal. Hol a nénikére nézett, hol pedig Szabolcsra, hogy tegyen már valamit. Közben a néni felment a négy lépcs?n, s mivel nem érte el a kilincset, felnyújtotta az egyik görbe vég? botját, amire addig támaszkodott, kinyitotta az ajtót, hátrált egy picit, hogy az ajtó kinyílhasson, bemászott, majd kilincsre zárta maga után az ajtót. Már nehogy utána merjen jönni az a két férfi, aki ?t vérig sértette! Szabolcs még látta az ajtó ablakán keresztül, hogy elkezdett felfele araszolni a lépcs?n, még megkísértette a gondolat, hogy utána kellene mégis mennie, de látta, amit a lépcs?n lefelé igyekv? kollégan?je szintén a ? sorsukra jutott.

    Ekkor egy férfi lépett be a kapun, egy csomagot cipelve a kezében.

      – Nem látták véletlenül, merre ment édesanyám?

      – Az a hajlott hátú néni, aki épp felment a lépcs?n, az ön édesanyja? Segíteni akartunk neki, de…

      – El tudom képzelni – mondta a férfi mosolyogva. – Egyedül él, de nem fogad el segítséget. ? mos, f?z magára – válaszolta, majd édesanyja után sietett.

      – Ti láttátok? – lépett ki az ajtón Dorina elképedt arccal, mintha szellemet látott volna.

      – Igen. Ha hazamegyek, el?veszem az értelmez? szótárt, mert kételyem támadt, hogy értem-e a “nyomorék” szó jelentését – válaszolta Szabolcs.