– H??, ez itt a síparadicsom! Az otthoni vizet se vihet neki! – nézett körül Bella, amikor kilépett a drótkötélpálya kabinjából. – Sípálya, amerre csak ellátsz, van itt pálya kezd?knek, haladóknak és ?rülteknek is!
– Hát ez itt nem az S-kanyar, ahol helyed sincs megfordulni. Juhééé! Ezért érdemes volt ezervalahány kilométert utazni! – kontrázott rá Tamás is.
– F?leg, hogy otthon épp februári nyár van, és épp olvad a hó. Anyu, Apu imádunk!
– Na, mi az, vagy két nappal ezel?tt, még én voltam a világ legbegyepesettebb, legkonzervatívabb, legfafej?bb…
– Ó, na, nem kell mindent szó szerint értelmezni, amit az ember lánya mérgében mond – szakította félbe Bella a jelz?k idézését. – Egyébként is bocsánatot kértem… Ugye a középs? pályán megyünk? – igyekezett Bella felkötni a sílécét, s el?re indulni, mert a beszélgetés kezdett már kényelmetlen lenni. Az ugyebár rendkívül felháborító, amikor a szül?knek igazuk van. Ki bírja azt elviselni?
– Nem vársz be minket? – ugratta Apu is. – Mi olyan sürg?s? Egy hétig itt leszünk! – szólt utána, de hát tudta ? is, hogy mi az ábra.
Bella alig fordult be a drótkötélpálya épülete mellett, hirtelen megállt, s rémülten kezdett visszafelé mászni.
– Álljatok meg! Ne menjetek tovább! – szólt fojtott hangon. Elkapta az épp mellette tovacsúszó bátyja karját, s leborította a földre. – Mondom, hogy ne menj tovább!
– Elment a szép eszed? Mi van veled? – tápászkodott fel nagy mérgesen Tamás a földr?l. – Szellemet láttál?
– Rosszabbat annál. A Dirit hé.
– Na és? Megyek, és köszönök neki! – gonoszkodott Tamás a húgával, mímelve, hogy indul, de rosszul járt, mert megint a hóban kötött ki!
– Idióta! Tudod jól, hogy „feketén” vagyok itt! Hivatalosan épp 38 fokos lázam van… Azt akarod, hogy meglásson? Mit mondok neki?
– Én már érettségiztem… – vigyorgott Tamás.
– S mit mondasz neki, kivel vagy, nagyokos?
– Apuékkal.
– Csodás. Engem otthon hagytatok egyedül egy hétre. El is hiszi neked…
– Bella, Tamás, ezt jobb lesz most abba hagyni. Inkább gyertek, t?njünk el itt a vendégl?ben. Az igazgató úr épp indult sízni, nem? – vágta el Apu a gordiuszi csomót. – Rendelünk egy-egy teát, majd ha elmúlt a veszély, valamelyik félrees?bb pályát választjuk, hogy ne találkozzunk vele.
– Francba, most bujkálhatunk egy hétig. Elmegy az ember több mint ezer kilométerre Brassótól, hát annak a hülye Dirinek jobb dolga nincs, mint ugyanoda jönni sízni, ugyanabban a periódusban. Nincs elég sípálya egész bazi nagy Európában, neki pont ide kell jönnie… Neki nem kell a suliban lennie, tanítás idején? – dohogott Bella, levette a síjét, majd dühösen belökte a vendégl? ajtaját. – Egy félrees?bb asztalt válasszunk, távol az üvegablaktól, nehogy az ablakon át meglásson.
*
– De szép id?nk van… Még a nap is süt. Na, szép helyre hoztalak?
– Hát ez csodálatos! S milyen hó van! Ilyen nem volt évek óta se Brassóban, se Sinaián. S hogy rendben tartják! Nem csupa jég meg szikla… Igaz, a hóréteg is vastagabb, mint otthon szokott lenni. Micsoda széles pályák… Melyiket választjuk?
– Azt ott! – mutatott rá Rezs?ke az egyik meredekebb pályára.
– Azt hiszem, inkább kezdjük egy könnyebbel, de ha belejössz, esetleg a hét vége felé ott is lejöhetünk. Na, csüccs le, oda a padra, hogy vegyük fel a síbakancsot, meg a síket! – szólt rá az apja. Ám amint a fia feje fölött átpillantott, a torkán akadt a szó. – Nehogy hátranézzetek – guggolt le hirtelen. – Maradj állva! – szólt rá erélyesen.
– Mi ütött beléd? – kérdezte a felesége.
– Azt hiszem az egyik diákomat láttam. Fekete Bellát. Nem volna jó szembefutnom vele.
– De hát te vagy az igazgató, tán csak nem félsz t?le! Inkább neki kellene félnie a veled való találkozástól, hiszen igazolatlanul van itt!
– Az vagy harminc igazolatlan óra. S Bellának, ha jól emlékszem az els? félévben csak egy volt. Negyvennél csapnák ki. De ha kitudódik, hogy én tanítási id? alatt itt jártam sízni…
– Minden csoda három napig tart…
– Nem úgy van… Képzeld el, hogy miként vonom majd felel?sségre a diákjaimat.
– Amilyen hírhedt vagy… Nem hiszem, hogy bárki is vissza merne pofázni neked.
– Ne légy te olyan biztos, nem olyan isten már a tanár, mint a mi id?nkben. De valamelyik nagypofájú szül? képes feljelenteni a tanfelügyel?ségen, hogy mi jogon vonom le a fiának a magaviseleti jegyét teszem azt huszonöt igazolatlan hiányzásért vagy verekedésért, esetleg azt iskola-berendezés rongálásáért, amikor én sízni járok iskolaid? alatt?
– S akkor mit csináljunk?
– Ha most elindulunk, utolérhetnek. Bella is, a bátyja is kiváló síz?k. Rezs?ke miatt pedig nem tudnánk gyorsan haladni. Jobb, ha hagyjuk ?ket el?re menni. Ne vedd fel a sídet! – döntött hirtelen. Gyertek velem!
– Hova ülünk? – kérdezte Rezs?ke, amint a vendégl?be léptek.
– Oda, abba a szeparéba, ott a másik kijárat mellett. Ha az ablak mellé ülünk, megláthatnak kintr?l.
Azzal el?re indult. Vesztére. Ahogy befordult a sarkon a Fekete családdal nézett farkasszemet. Mind a heten csak néztek, s hallgattak. Egyik se tudta, mit szóljon. Végül az öreg Fekete vette magának a bátorságot, hogy megszólaljon.
– Az igazgató úr… nagynénje… jobban van?
– I-i-igen… S az öné? – vette a lapot a diri.
– I-igen, most már az enyém is… Tudja, ilyenkor télid?ben…
– I-igen, id?s korban ez már… Szerencsére azért nem komoly a baj. De jobb az iskolában ezt nem reklámozni, minek tudjon a családi ügyekr?l mindenki…
– Én is úgy gondoltam…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Vandra Attila
