Csrrrr! – csörrent meg a telefon. Szabolcs kábán nyúlt a telefon után. Fél szemmel az órára nézett. Fél egy. Ki a franc telefonál ilyenkor? Úgy elküldöm a kurva édesanyjába – fogadkozott, miközben felvette.
– Szabolcs, hull a hó! Vastag pelyhekben! Holnap jösztök-e sízni? – szólt egy izgatott hang a vonal túlsó végén köszönés helyett.
– Miii? – ült fel Szabolcs villámgyorsan a hírre, félrekapva a függönyt. S uram, láss csodát, fél méterre se lehetett látni, olyan s?r?n szállingóztak a hópelyhek! Azonnal kiment az álom a szeméb?l, s már Jóskát se akarta melegebb helyekre küldeni.
– Yabbidabbidooo! Mi az, hogy jövünk! Illetve csak jövök, mert matek olimpiász… – tette hozzá lemondóan. – Szegény Ilus, neki ott kell lennie. Tanársors… Akkor holnap háromnegyed kilenckor a gondolánál a Pojánában.
– Mi nem biztos, hogy olyan hamar felérünk. Ha nem lennénk idejében ott, menj fel, s találkozunk az alsó menedékháznál.
– Rendben – válaszolta Szabolcs, majd letette a telefont.
– Mentek sízni? – fordult oda Ilus nagy álmosan.
– Igen, de elmegyünk vasárnap is, hogy te is jöhess. De e februári nyár után nem lehet kihagyni. Szegény fejed!
Ilus nem értékelte az empátiát, hanem a párnára ejtette a fejét, s máris aludt tovább.
Persze, hogy Jóskáék nem voltak ott a gondolánál háromnegyed kilenckor. ?k mindig elkésnek. Ám nem Szabolcs volt az egyetlen élelmes, aki ki akarta élvezni a friss havat. De így is az els?k közt indult fel. Ám rögtön indulás után összeszorult a szíve, mert tejszer? ködbe került a gondola. Kész csoda, hogy ebben a ködben m?ködik, morfondírozott. Vajon milyen id? lehet fenn? Vajon ott is köd van? Talán fúj a szél? Esetleg fenn még mindig esik a hó? Röpke öt perc múlva megtudta. Amint a Ruia-rét fölé került a gondola, a köd elt?nt. Felpillantott a Kanzel irányába. Ott sütött a nap! Micsoda id?! Türelmetlenül topogott a bakancsával a gondola alján.
– Már alig várja, hogy felérjen, igaz? – szólt hozzá mosolyogva a mellette ül?.
– Kissé megböjtöltetett bennünket az idei tél – ismerte be Szabolcs.
Csakhamar felértek. Szabolcs kiszállt, s ott érte az újabb kellemes meglepetés.
– Porhó! – ejtette ki vallásos áhítattal a nevét. Az éjjel kemény fagy volt, s a hó nem állt össze egy súlyos nehéz tömeggé, mint legtöbb esetben, amikor friss hó esik, hanem minden hókristály különálló részecskeként vette ki részét a hótakaró kialakításában. Minden síz? legszebb álma, a friss porhó.
– Porhóóóóó! – üvöltötte el magát teli torokból, úgy, hogy tán még a Bucsecs csúcsán lehetett hallani, nem tör?dve, hogy mit szólnak mások e szent áhítathoz. Még jó, hogy nem ismernek, villant át az agyán, de hamar kiderült, nem ? az egyetlen hibbant alak.
– Micsodaaaa id????! – kontrázott rá valaki románul hasonló hangnemben. Egy gyermekét terelget? anya rosszallóan nézett a két üvöltöz? feln?ttre. Ám a gyermeke ahelyett, hogy egy véleményen legyen vele, ahogyan egy jól nevelt gyermekhez illik, engedélyt kért arra, hogy ? is elereszthessen egy diadalüvöltést.
– Elment a szép eszed? – dohogta, s feltehet?en épp ki akarta fejteni a véleményét a két feln?tt jellemér?l, amikor a férje is elrikkantotta magát:
– Yabbidabbidoo!
A gyermeknek csak ennyi kellett, az apai jó példa, fütyült az anyai nevelési rohamra, ? is elrikkantotta magát. Szabolcs elnevette magát, de nem volt kíváncsi a továbbiakban a családi perpatvar kimenetére, felkötötte a síjét, s úgy döntött, a telekabin alatti, legmeredekebb pályát választja. Csak úgy szállt a porhó mögötte a fordulatoknál. Micsoda élvezet! Hamarosan a Ruia-réten volt. A sífelvonó épp indult. Nyolcan-tízen álltak csak sorban.
A sífelvonóval vontatva magát élvezettel süttette arcát a február végi napsütésben.
– Szegény Ilus! – villant az eszébe felesége szenvedése, de empátiája nem tartott sokáig, ilyen id?ben nehéz mások szenvedésével együttérezni. Az út háromnegyedénél tarthatott, amikor gyalogos társaságot pillantott meg a pálya közepén. Lehettek vagy húszan, hangosak. A lányokon magas sarkú csizma, mély lyukakat szántottak a friss hóba. Szemmel láthatóan úgy döntöttek, hogy toronyiránt a sípálya közepén szándékoznak levonulni a hegyr?l, ?k élvezik, s hogy a sípályában milyen kárt tesznek, s hogy a lyukakban egy óvatlan kezd?bb síz? esetleg kitöri a lábát, az mit számít. Nekik mindent szabad, ?k bukarestiek.
Szabolcsnak a látvány rögtön indukálta a szakmai ártalmait, elkapta a nevelési roham, s megkérte ?ket, ne rontsák a sípályát.
– Mutasd meg a tulajdonosi kártyád!
– Nem a sajátom, de ez a pálya minden síz?é, és ha önök a közepén gyalogolnak, akkor tönkreteszik, és…
Nem tudta befejezni, mert elkezdték hógolyóval dobigálni. Az egyik a fülét találta el. Szinte leesett a sífelvonóról a hógolyózáporban. A düht?l és a tehetetlenségt?l kivörösödve ért fel. Épp sikerült letalpallnia magát, amikor ismer?s hang szólította meg.
– Jó reggelt, tanár úr!
– Szervusz, Áron. Ti is kijöttetek?
– Igen, vagy tizenketten. Nem lehetett ezt kihagyni. Mi bajuk volt azoknak az idióta bukarestieknek a tanár úrral? Miért dobálták meg?
– Rájuk szóltam, hogy menjenek ki a szélire és ne rontsák a sípályát.
– Kinyílik ezekt?l a bicska a zsebemben. Ez vért kíván!
– Igen, bennem is m?ködnek az Erinnüsz-ök. S úgy gondoltam, porhó van…
– Úgy gondoljuk mi is… A tanár úré az els?bbség – kacsintott Áron, jelezve, hogy félszavakból is érti tanára szavait, s támogatják a tervet. Addig már egy egész tucat április diák – fiúk, lányok – felsorakoztak a pálya tetején. Szabolcs nagy sebességgel indult neki a lejt?nek, majd a bukaresti társaság mellé érve hirtelen nagy ívben fordult, s több lapátnyi hóval ajándékozva meg ?ket. Na, kezdtek is repülni a szentek és a nemi szervek azonnal.
Szabolcs néhány méterrel alább megállt, hogy ismerjék meg. Nehogy azt gondolják, hogy véletlen volt. A leghangosabb azonnal fenyeget?zni kezdett.
– Megállj, a hétszentséges úristenedet, te…
Feltehet?en még folytatta volna a román nyelv ékes kifejezéseinek a felsorolását, ám Dani merészebb volt tanáránál. Szinte súrolta a nagyszájút a síjének a vége,annak a szeme-szája mindene megtelt hóval.
– Meg vagytok ?rülve? – kiabált az egyik lány, ám Áron síje nyomán újabb hózuhatag kötött ki a társaságon.
– Nem láttok a szemetekt?l? Azt hiszitek, csak ti vagytok itt? Másra nem tudtok figyelni? Nekünk is jogunk van…
– Tulajdonosi kártyátok van? – szólt oda Szabolcs gúnyosan. Ha nem, vonuljatok a pálya szélére, és ne rontsátok a sípályát.
Közben Erika, majd Csilla zúdított újabb hózuhatagot rájuk. Az egyik lány felnézett, s meglátta a fent, a pálya tetején hadrendbe állt síz?ket.
– Meneküljeteeek! – adta le az SOS-jelzést, s futásnak eredt a pálya széle felé. Ám a meredeken és nagy hóban megbotlott a magassarkú csizmájával, s fejjel el?re kezdett lefele csúszni az igen meredek lejt?n. Így csúszott vagy húsz métert. Barátn?je is elesett, de kevésbé meredek helyen, ? lábbal el?re csúszott néhány métert. Ez lehet még rosszabb volt, mert ruhája felcsúszott, s pucér derékkal csúszott a lejt?n, miközben még a bugyija is tele lett hóval.
Ám hiába reménykedtek a bukarestiek, hogy a társaság „elfogy”. A sílift egyre ontotta a síz?ket, s a gondola, s a két telekabin által szállított újabb síz?k is szinte mind belekapcsolódtak a buliba. Nem kellett senkinek magyarázni, csak lepillantottak a pálya tetejér?l, s már látták is mire megy ki a játék. Nem lehetett bel?le kimaradni. Még az idegenek is belekapcsolódtak a büntet?hadjáratba.
Szabolcs zsebében megcsörrent a telefon. Jóska volt.
– Mindjárt felérünk. Hol vagy?
– Akkor találkozunk az alsó háznál. Ott megvárlak! – válaszolta Szabolcs, majd elbúcsúzott diákjaitól.
– Kösz fiúk, lányok.
– Mi köszönjük, tanár úr, jó buli volt!
Azzal elváltak. Szabolcs kiült a menedékház elé napozni. Csukott szemmel élvezte a napot, ám egyszer egy baljós sejtelem vett úrrá rajta. Felpillantott. Egy er?sen havas, elny?tt társaság fordult be a sarkon. Jesszus, a bukarestiek… S ? egyedül van… A síje a falnak támasztva, mit tegyen, hogy ne vegyék észre?
– Nézd, az a barom, aki elkezdte az egészet! – Szabolcs fújt egyet. Kés?… Észrevették. Most mit tegyen?
Azonnal körbe állták. Az arcuk vészjósló volt. Szabolcs ereiben megfagyott a vér.
– Fiúk, megérkeztek, akik rongálták a pályát! – jelent meg a menedékház ajtajában egy tagbaszakadt alak. Mellén felirat:
Dinamo Brasov
Biatlon Club
Szabolcsnak ismer?snek t?nt az alak. Aztán felismerte. Az egyik hírhedt brassói szórakozóhely bejáratánál kidobófiú. Hamarosan kijöttek a többiek is. Mind Dinamós egyenruhát viseltek. Volt köztük bokszoló, kézilabdás, birkózó… Lehettek vagy huszonöten. Az els? széttárta a karjait, s olyan mozgást végzett, mintha bemelegítést végezne. Néhányan követték példáját. A bukarestiek úgy döntöttek, hogy a gyors távozás és a forralt bor közül az el?bbit választják. Vonzóbb alternatívának t?nt. Itt nagyon barátságtalannak t?nik a társaság.
A bukarestiek “Zalán futása” után Szabolcs végigmérte a sportolókat. Nem emlékezett, hogy ?k is részt vettek volna a buliban. Felt?nt volna az „egyenruhájuk”.
– Hallottuk hírét a sztorinak. Miért akarták megverni? Ön indította el a „lavinát?”
– Valahogy úgy.
– Nekünk síz?knek össze kell tartanunk. S ha barátságtalannak t?nik nekik a brassói fogadtatás, menjenek Sinajára. Még benzint is spórolnak… Jöjjön, meghívjuk egy forralt borra…
Legutóbbi módosítás: 2009.03.05. @ 14:27 :: Vandra Attila
