Avi Ben Giora. : Anda – II. rész

Nyomtatás

II.

A jeles eseményre kibérelték a város egyik zenés klubját. Nem csak az ő osztályuk, hanem a többi érettségiző osztály is itt ünnepelt. Ott voltak a tanárok, ismerősök is persze. A vacsora kellemes hangulatban telt el, és utána kezdődött a tánc. Anda sok fiúnak tetszett, de tartózkodónak ismerték, ezért kevesen vették a bátorságot, hogy felkérjék táncolni. Ennek ellenére nem unatkozott. Volt már vagy hajnali négy mire elcsendesült minden, és elindult ki–ki hazafelé. Anda is készülődött. Egyik osztálytársnője, Zsuzsa odament hozzá.

– Merre laksz Anda? Kocsival vagyunk, hazavinnénk.

– Ó, köszönöm. Nem messze, a park mellett. De elég, ha a piacig elvisztek, onnét már hazatalálok magam is. Ugye te is a nyelvi egyetemre jelentkeztél?

– Igen. Holnapután lesz a felvételi, szóbeliből. Izgulsz?

– Kicsit, de mi történhet? Csak két lehetőség van: vagy felvesznek, vagy sem.

Az autóban még tovább folytatták a beszélgetést.

– A négy év alatt hiába jártunk egy osztályba, szinte senkivel nem kerültél közel. Csak azt tudjuk, hogy erdélyi származású vagy, van egy bátyád, aki most valahol kint tanul az USA–ban ösztöndíjjal. Meg azt, hogy a mamád tanárnő, és olyan magadnak való vagy, nem szívesen barátkozol.

– Ez mind igaz. A bátyám most szerezte meg a master fokozatot, és marad még egy évet. Anyám valóban tanárnő, és rövidesen nyugdíjas lesz. Most kint van a bátyámnál, azért voltam egyedül. Én meg valóban nehezen barátkozom. A négy év alatt, egyfolytában arra készültem, hogy tovább tanulhassak, nem volt időm nekem barátkozni.

– Barátkozhatnánk?

– Miért ne.

– Akkor szervusz! Nem lakom messze tőletek. Ha nem zavarlak akkor délután felugranék hozzátok.

– Rendben, gyere csak, de előre szólok, sok dolgom van, mert szeretnék készíteni valamit anyámnak, mire hazajön. Este meg tervezem, hogy elmegyek egyet „pótbulizni”.

– Na ez egy jó ötlet. Elmehetnénk együtt.

– Rendben! Akkor délután várlak.

Egész a házig vitték Andát. Gyorsan nyitotta a kaput, felszaladt az emeletre és már az ajtónyitást követően elkezdte tépni magáról, a ruháit. Egy jó meleg tus és utána az ágy.

Hamar elaludt. Nem emlékezett, hogy mit álmodott, csak arra, hogy mire ébredt. Valaki rajta ült a bejárati csengőn.

„Ejnye, már ilyen késő lenne? Azt beszéltem meg Zsuzsával, hogy olyan három felé jön ide. Lehet, hogy ennyire elaludtam?” – Kikászálódott az ágyból, magára vett egy köpenyt és elindult a bejárati ajtó felé. A félig kitárt ajtóban két férfi várakozott.

– Elnézést – kezdte az egyik. – Ez Sipos Magda lakása?

– Igen! Mi történt? – kérdezte még félig álmosan

– Éjszaka kaptuk a hírt. Az ön édesanyja és testvére tegnap New Yokrban halálos autóbaleset áldozatai lettek.

– Itt valami tévedés van. Én Anda Popescu vagyok, nincsenek szüleim. Árva vagyok. Sipos Magda és Gábor nem a vérszerinti rokonaim. Testvéreim vannak ugyan, de nem tudok róluk. Sipos Magda fogadott örökbe, de nem adoptált. Ő csak a nevelő anyám.

A két férfi egymásra nézett.

– Az adatok nagyjából azonosak. Sipos Magdának és Gábornak ez az utolsó bejelentett lakcíme, sajnos nem lehet tévedés. Ők szenvedtek tegnap balesetet.

Hirtelen elsötétült előtte a világ. „Csak most ne kelljen felébrednem – zakatolt a fejiben. – Ez nem lehet, ez nem velem történt meg, ezt csak álmodom”.

Egy kórházi ágyban ébredt és ugyanaz a férfi állt az ágyánál, aki kora délután a hírt hozta neki.

– Jobban érzi magát?

– Egy kicsivel.

– Elég erősnek érzi magát egy rövid beszélgetésre? Sajnos ezeket a formaságokat el kell intéznünk.

– Essünk túl rajta minél előbb.

– Tehát. Akkor ön „csupán” a fogadott lánya Sipos Magdának.

– Igen!

– Nem tudom mi a szándéka, hogy hazahozatja–e a holttesteket és itt temeti el őket, vagy?

– Ne haragudjon, de nem értem! Nekem most akkor mit kell csinálnom, mi is van? Most leszek 18 éves, frissen érettségiztem, készülök a felvételimre, mi is van? Ugye ez csak egy rossz álom? Nekem Magdán és Gáboron kívül semmi rokonom. Pénzem, vagyonom nincsen, amiben lakom, minden az övéké. Nem rendelkezek semmivel sem.

– Ezt értem. Az adott helyzetben egyelőre ön az örökös, miután Sipos Magdának nem ismeretes élő hozzátartozója. Magának kell ezután mindenben döntenie, vagy fogadjon jogi képviselőt.

– Akkor meg tudná mondani, hogy most mihez is kezdjek? Egyelőre itt fekszem, ezen a kórházi ágyon, és nem tudom azt sem, hogy kerültem ide, nem azt, hogy mit is kell cselekednem.

– Nézze! Mi intézkedünk, mármint abban, ha a holttesteket itt akarja örök nyugalomra helyezni. Természetesen ezzel kapcsolatban anyagi követeléseket fognak támasztani a hatóságok magával szemben.

– Mondtam már magának! Nincsen semmilyen vagyonom, miből tudnék fizetni?

– Én ezt megértem, de sajnos ez nem tőlem függ. Amit tenni tudok, hogy megindíttatom a hivatalos eljárást. Van egy kirendelt ügyvédünk, valószínű a napokban majd ő is megkeresi önt.

Anda, ha lassan is, de kezdte felfogni, hogy a sors most megint a csúnyábbik felét mutatja neki. Újra egyedül maradt, de sokkal több gond szakadt a nyakába, mint ami eddig valaha. Másnap felkereste az ügyvéd. Megbízást adott neki, hogy intézkedjen helyette. Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy kérjen hamvasztást, az jóval olcsóbb. Utána könnyebben tudja hazahozatni és eltemettetni a szeretteit.

Úgy gondolta, az egyetemnek már úgyis lőttek, majd elmegy munkát keresni, és jövőre jelentkezik. Az orvos még próbálta volna benntartani a kórházban, de menni akart. Összes vagyona ezerötszáz lej volt. Elkezdett számolni. „Ha kifizetek mindent, akkor is marad párszáz lejem, amíg találok munkát”.

Otthon a teletömött frizsider várta. Hogy készült volna arra a napra, amikor Magda visszatér. Egy része meg is romlott, ki kellett dobni. Teljes letargiában volt még. Másnap megkereste az ügyvédje. Elmondta, hogy megtették a lépéseket, és ameddig a hivatalos eljárás lezárul, addig sajnos magának kell fenntartania magát. Amit mondani tud, hogy Sipos Magdának vannak megtakarításai, de amíg ezeket felszabadítják, az még időbe telik. Anda vett egy újságot és munkát kezdett keresni. Talált is egy szupermarketet, ahol munkatársat kerestek. Elment jelentkezni, és két nap múlva már dolgozott. Árufeltöltőnek nevezték ki, noha ő nem erre a pozícióra vágyott, hanem marketinges szeretett volna lenni, ami továbbtanulással jár, amit a cég biztosított volna. Mégsem bánta, mivel ebből a szorult helyzetből szeretett volna minél előbb kilábalni.

Teltek a hónapok és az intézkedési mechanizmus, ha lassan is de működött. Magda megtakarítását megkapta ugyan, de mire kifizette az illetéket és az ügyvédet, alig maradt belőle. Ezt a pénzt lekötötte, mint úgynevezett vésztartalékot. A lakást a nevére írták, amiért szintén fizetnie kellett, de megpendítették neki a húrt, hogy mint egyedül élőnek, talán jobb lenne egy kisebb lakás, úgy a különbözetet megkaphatná anyagiakban.

Nem utolsó sorban talán egy másik környezet is jobb volna, elvégre itt minden a múltra emlékeztette. Pár hónap töprengés utána belement a cserébe, és egy kisebb, másfélszobás lakásba költözött. Ami pénzt kapott, azt betette a többi megtakarított pénzéhez. Intézkednie kellet, hogy Magda és Gábor hamvai hazakerüljenek, és megfelelő módon kapják meg a végtisztességet. Hosszas kilincselés után sikerült is neki, igaz nem kis pénzébe került. A két urnát Magda férjének sírjába temettette el. Ereje teljesen fogytán volt az már. A munkát nem szerette, de nem hagyhatta ott, amíg nem talál másikat. Kellett a mindennapi megélhetéshez. A kis spórolt pénzéhez nem akart hozzányúlni. Annyi váratlan pofon érte, hogy nem tudhatta, mikor lesz szüksége esetleg egy újabb csapás kivédésére. Egy nap az újságot böngészve egy hirdetésre lett figyelmes. – Nyelveket beszélő, csinos fiatal lányokat külföldi munkára keresünk. Jó kereseti lehetőség. – Jelentkezési helynek egy klub volt megadva.

Kicsinosította magát és elment a megadott helyre. Amikor megérkezett el is keseredett. Telis tele volt már a helyiség fiatal lányokkal. „Ugyan már – gondolta magában –, majd pont nekem fognak itt munkát adni”. Már fordult volna is kifelé, amikor egy harminc körüli férfi szólította meg angolul.

– Miért megy el kislány? Még bent sem volt a válogatón? Ne adja már fel ilyen könnyen. Higgye el, vannak esélyei, hogy munkát kapjon.

– Nekem? Kinek kellek majd én? Nem vagyok én egy „bombázó”, mint ezek itten, na meg nem is vagyok annyira merész sem.

– Ne törődjön semmivel. Majd én segítek magának. Töltse ki a jelentkezési lapot és adja ide. A többi az én dolgom. Na fogja már, és töltse ki ezt a lapot, sokan várnak magán kívül. 

Anda elvette a papírt és villámgyorsan kitöltötte. „Lehet, hogy megint mellém szegődött a szerencse” – gondolta.

A férfi elvette a jelentkezési lapot tőle és annyit mondott, várjon rá, majd jön nemsokára. Közben apadt a jelentkezők száma. Volt, aki nevetve, volt, aki letörve hagyta el a helyszint. Már azon volt, hogy elmegy ő is, és hagyja az egészet, mert a férfi eddig nem jelentkezett, amikor szinte a semmiből megjelent újra.

– Még egy kis türelemmel legyen – mondta neki. – Rövidesen eredményhirdetés, majd akkor szólok.

– De hiszen nem is voltam bent, nem is láttak még!

– Ne törődjön ilyen apróságokkal. Várjon itt türelemmel, minden el lesz intézve.

Hitt is meg nem is a férfinak, de maradt. „Nincsen veszteni valóm – gondolta, mint már annyiszor életében. – Majd kiderül, mi ez az egész”.

Kisidő múlva megjelent újra a férfi.

– Jöjjön gyorsan velem! – azzal választ sem várva, vitte is magával egy terembe, ahol színpadon állt, azon nagy volt a tolongás, kiabálás és rajta kívül még húsz másik lány várakozott. A férfi odament az asztalhoz és mondott valamit az ott ülők egyikének. Az ránézett Andára és bólintott.

– Megvan a helye kislány. Itt a papírja, hogy felvételt nyert a munkára. Van útlevele?

– Még nincsen. Soha sem jártam még külföldön.

– Akkor legyen holnap reggel nyolcra a rendőrségen. Ott találkozunk majd az épület előtt, és segítek elintézni az útlevelet.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte Anda.

– Szólíts Alexnek. Találkozunk reggel a megbeszélt helyen.

/folyt. köv./