Megjelent 1907-ben
Caragiale román író, drámaíró, költő, elbeszélő, újságíró, publicista. A román irodalomtörténet a legnagyobb drámaíróként és az egyik legfontosabb íróként tartja számon.*
Úgy mondják, hogy úgy jó százegynehány évvel ezelőtt Dardarot, a pokol császára parancsba adta, minden ördög, kicsitől nagyig, hiánytalanul jelenjen meg a színe előtt, de egy se hiányozzon, mert megkurtítja annak fülit-farkát! Ahogy mindannyian összegyűltek, a császár csoszogott, topogott, csak úgy csikorgott, krákogott, hogy a könnye is kicsordult, és szemeit meresztve így kiáltott:
— Átkozottak! Aki csak nem tökkelütött közületek, megértheti, akár jómagam, hogy a férfiak, akik onnan tőlük hozzánk érkeznek, másról sem panaszkodnak, mint a feleségükről. Mindenért, ami vesztüket okozta, az asszonyokat hibáztatják; akármelyiket is, ha megkérdezem, miért jutott ide, a válasz: az „asszony”, és újra csak az „asszony”. Hékás, gondoltam magamban, vajon így igaz?… Bár a férfiak szavára nem lehet sokat adni, jól tudjuk, az mennyit ér. Mégsem hagyhattam annyiban a dolgot, minden vizsgálat nélkül. Mert császárságom politikája, hogy mindenről hibátlanul és kétséget kizáróan tudomást szerezzek… Előbb arra gondoltam, forró üstbe vetek minden nőt, amíg ki nem szedem belőlük az igazságot; aztán rájöttem, hogy ezzel nem sokra megyünk; tudjuk jól, milyen konokok és makacsok őkelmék… Végül aztán, hosszas huzavona után úgy döntöttem, elküldöm közéjük az én kis Aghiucámat… Mi? Hogy nem jött még el? Hol van ez az Aghiuca?
A kicsike éppen a hátsó sorokban lapított a többi kisebb rangú ördög között, s Dardarot beszéde alatt fülelt figyelmesen, s a farkát tekergette. Amint meghallotta a nevét, elengedte a farkát és nagyot kiáltott:
— Itt vagyok, sötétség fejedelme!
— Ha itt vagy, miért nem látlak mégsem? Gyere ide, te átokfajzat! A farkad csóválod, mi? Vedd tudomásul, hogy dolgod akadt, hiába lapítasz, nehogy a szemem elé kerülj, hogy feledkezzek meg rólad, te kis semmirekellő!
Mikor közelebb ért a trónhoz Aghiuca, Dardarot fülön ragadta, hogy csak úgy nyilallott bele — mindezt csupán az iránta való szeretetből, mivel jó ki bohóc volt, aki felvidította a császárt bohókás grimaszaival, amikor az belefáradt a császári teendőkbe.
— Figyelj ide Aghiuca picinyem… Nincs más hátra, minthogy vegyél magadhoz a császári kincstárból százezer aranyat, amit most hoztak tegnapelőtt, mikor azok a külvárosi csavargók a tallérokat is elásták a vén fösvénnyel együtt, aki nagyon büdös volt már – mondom, vedd a százezer aranyat. Aztán tetőtől talpig öltözzél be halandónak, és menj fel a Földre, arra a vidékre, amelyik a szívednek kedves. Ottan pedig — hagyd békén a farkadat! — nősülj meg és élj tíz évig az asszonnyal. Utána tegyél úgy, mintha meghalnál; hagyd fenn a testedet, és te pedig gyere ide le hozzám, s számolj be mindenről, ami veled történt, mint házas emberrel…
Szegény Aghiuca! Tudta ő, miért lapít az apró nép között, hiszen alig volt maga is több mint egy fél ördög: sejtette, hogy valami nehéz feladat vár rá. Mikor meghallotta, hogy asszonnyal lesz dolga, még jobban behúzta a farkát a lába közzé; nem felejtette még el a vénasszonyt, akinél három évig szolgált. A vénasszony ellátta munkával — egyenesítsen ki egy göndör hajszálat. Aghiuca hiába nyálazta a nyelvével, hiába egyengette az ujjai közt éjjel-nappal megállás nélkül, hogy már a kalapján is kinőtt a haj, a szőrszál csak még göndörebb lett; fizetés nélkül lépett ki a szolgálatból, otthagyva gazdasszonyát.
— És tudd meg — tette még hozzá Dardarot, miután kicsit gondolkozott —, hogy az egész tíz esztendő alatt ki leszel téve a földiek minden nyomorúságának, gyengeségének, aljasságának, a tudatlanságnak, szegénységnek, rabságnak, butaságnak és irigységnek is akár, védekezni pedig a sok rossz ellen úgy védekezel majd, ahogy tehetségedtől kitelik… megértettél, picinyem?
— Megértettem, sötétség fejedelme!
— Akkor még mire vársz, drága gyermekem?
— Hogy engedd el a fülemet…
Nagyot derült ezen a császár, és kacagva mondta:
— Hé, tűnj a szemem elől!
Még megfricskázta az orra hegyét. Aztán elengedte a fülét, és már mosolytalanul, dühösen ráförmedt: „Még itt vagy?” — és adott egyet a lábával éppen oda, ahonnét a farka kinőtt. A kicsike bukfencet hányva ment a császári kincseskamrához; elvette a százezer aranyat, és gyerünk munkára fel, szólít a kötelesség!
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: dr Bige Szabolcs-
