42.
Vers-kategóriában els? díjat nyertem az irodalmi pályázaton.
Figyelmem a próza nyertese keltette fel. Nem véletlenül, regényt szándékoztam írni a csenddel él?kr?l, a saját életemr?l. Ehhez akartam m?hely-titkokat gy?jteni. A Szövetségen keresztül felkerestem a szerz?t.
Egy évig tartott levelez?-kapcsolatunk Kováts Ilonával. Az id?sebb pályatárs jó tanácsokkal látott el, de nem igazán értette szándékom.
Mozaik a levelekb?l:
“Levelét a Szövetség továbbította nekem. Kérem, írja meg, mit kíván t?lem.”
“Bemutatkozását bemutatkozással viszonzom. A szegedi Fémtex bedolgozója vagyok – tanári oklevéllel. Sajnos, oklevelem, hallásfogyatékosságom miatt a fiókban kell hevertetnem. Nagyothallóvá egy Szeged elleni bombatámadás tett. Az egyik fülemre szinte teljesen megsiketültem, a másikra viszonylag t?rhet?en hallok.
Azt kérdi: érzek-e magamban hivatásszer?séget, amikor a tollért nyúlok? De hiszen ez természetes! Hivatástudat nélkül írni megbocsájthatatlan vétek! Megvan a magam sajátos célkit?zése. Egyetlen sort sem vetek papírra anélkül, hogy ezt a célt ne venném figyelembe, és ne akarnám elérni.
És most valamit nagyon a szívébe akarok vésni. Amilyen igaz a klasszikus mondás: Poeta non fit, sod nascitur – költ? nem lesz, hanem születik, annyira igaz az is, hogy író nem születik, hanem lesz!
Mégpedig sok olvasás és még több írás által. Olvasson minél többet, de kizárólag jó írókat. De stílusukat ne karja utánozni. Mindig a saját nyelvén írjon, azaz önmagát adja. Ez a legfontosabb. Az egyedüli fontos! Az író felel?ssége felmérhetetlen: nemzedékeket emelhet,
zülleszthet el!
Regényt szeretne írni? Ahhoz nemcsak téma kell, de id? is.
Rendelkezik elegend? szabad id?vel?”
“Köszönöm türelmét és kérem, bocsássa meg, hogy ilyen nagy sokára írok. Nem mentegetem magam, mert a régi klasszikus mondás szerint: Qui se excusat, incusat. Azaz: aki mentegeti magát, tulajdonképpen vádolja magát.
És most a regény tervezetér?l.
Tibikém! Egy siket fiú tudhat tanulni hallók között? És éppen a sorstársai között kerül szembe problémákkal? De hiszen éppen ott kellene megoldódni minden problémájának, és ott kellene rendbe jönni minden konfliktusának!
Els? vagy harmadik személyben írja-e meg regényét? Teljesen mindegy.
Az elküldött részletr?l nem sokat írhatok. Túlságosan rövid ahhoz, hogy érdemlegesen szólhatnék róla. ?szintén megvallva, nem is értettem, hol vannak a szerepl?k, és hányan vannak. Az meg véglegesen titok el?ttem: mit jelent ’a Z a homlokon’.
Oly mindegy, hogy sok párbeszéd van-e egy regényben, vagy kevés; történések peregnek-e, vagy beszélgetések hangzanak el. A lényeg az, hogy érdekes legyen.
Írjon csak továbbra is. Még nagy író lehet Magából, és még nagyobb költ?.”
“Köszönöm a kritikámra írt kritikáját. Nos, igaza van: a költeményt mindig úgy kell értelmezni, ahogyan megírója értelmezi.
Abban azonban téved, Tibor, hogy a világos önkifejezésnek ártalmára lenne a szób?ség. Felesleges szavak használata igen, de a szavak variálása nem. A nagy szókincs nem azonos a szófecsérléssel.
Ha leírok bármit is, nem törlök, nem javítok át semmit. No, nem azért, mintha annyira hibátlannak találnám alkotásaimat, hanem, mert úgy vélem, hogy a leírtnál jobbat körmölni úgysem tudnék.
Hogy milyen író lesz Magából, kedves Tibor, még semmi bizonyosat nem mondhatok, de, hogy nagy költ?-ígéret máris, az letagadhatatlan.
Pillanatnyilag krimin dolgoznék, ha – dolgoznék. Tucatnyi van tervbe véve, s?t levázlatozva, de amíg nem tudom kiokoskodni hol, hogyan, miképpen adathatnám ki, semmi értelme, hogy leírjam.
Papírpocsékoláshoz se pénzem, se kedvem.”
“Nagyon szidott már? Úgy, mint a bokrot szokás? Most az egyszer ártatlanul szid. Beteg voltam. Most lábadozom. Életem második tüd?gyulladását vészeltem át. Pocsék volt. Három napig 40 fok felett imbolygott a lázmér? higanyszála. Én is imbolyogtam, még most is kába a fejem…
Összegezve: nagyon sikerült valamennyi verse. Bámulatos, mennyire ki tudja magát fejezni. Komolyan mondom, Tibi, néha komolyan kételkedem siketségében. Nem azért, mert mély gondolatai vannak, hanem mert azokat tökéletesen ki is tudja fejezni. Ez egyenesen csodálatos
Magában!
És ezzel búcsúzom is. Pucolok vissza elhagyott ágyacskámba, mert csúnyán borzongat a láz.”
“Elnézést, hogy ilyen nagy-sokára írok. Év végi hajrá volt a Szövetkezetben. Heteken át hajnali 2-3 órakor feküdtem le… Az ünnepek alatt akartam pótolni a mulasztásaim, de sajnos, annyi vendégem volt váratlanul és minden bejelentés nélkül, hogy alig gy?ztem kidobálni ?ket. Mintha minden barátn?m, jóakaróm és ellenségem fogadalmat tett volna, hogy karácsonykor órákig elid?zget nálam.
A regényíráshoz való készül?dése olyan izgalmas, mint egy olimpiai futballmérk?zés. Legutóbb a SzUR-on drukkoltam ennyire, mint most Magának. Hozzá kezdett már?
Agyon ne okoskodja a regényét, Tibi! Kezdjen már hozzá! Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, hiszen van stílusa, kifejez? készsége, dinamikája. És biztosan van mondanivalója is. És nem hétköznapi a mondanivalója. – Ki tudna valóságosabban ábrázolni siket fiatalt (fiatalokat), ha nem olyan ember, aki egy közülük.
Egyetlen igazi kritikus létezik csak, ami nem tévedhet; ami nem dorongolja le az értéket, és nem emeli piedesztára a kacatot: az Id?.
Így, nagybet?sen írva.
Szerelmi líráját hiányolom, Tibi. Nem ír szerelmes verseket? Vagy csak nekem nem küldi el?
Regényéb?l dedikált tiszteletpéldányt kérek!!!”
Ezzel az 1972. december 26-án kelt levéllel megszakadt kapcsolatuk.
Ilonka néni további sorsáról, sajnos, nem tudok semmit.
Egyszer másod-unokaöccsémmel meglátogattuk otthonában; id?s, töpörödött kis asszony. Sajnos, hadarva beszélt, a jelnyelvet nem ismerte – nem igen tudtunk egymással kommunikálni. Szeretettel ?rzöm leveleit s emlékét.
43.
– Mikor láttalak!
– Régen.
De azok a régi napok!
“Anyám, tudod, nem az édesanyám – vallotta Péter. – Apám megn?sült. Nagyon akartak családot, de négy év házasság után, orvosi vizsgálat megállapította, nem lehet utódjuk. Megbeszélték-e, nem tudom, apám elment Pestre, felújította régebbi románcát egy n?vel, ebb?l a kapcsolatból születtem. Percig nem kellettem a szül?anyámnak, pólyásbabaként hazahozott apám. Nevel?anyám szeretettel nevelt, ?t tekintem édesanyámnak.
Három éves koromban beütött a szamárköhögés. Siketen, roncsolt torokkal kerültem ki a betegséggel vívott harcból. Gégeprotézist ültettek be, láthatod a m?téti forradást.”
Intézetbe került, elvégezte az általános iskolát. Szakmát tanult, asztalos. Szalkon dolgozott egy KTSz-ben. Innen az ismeretség.
Megn?sült.
Ma is nyelvemen érzem a lakodalmán elfogyasztott karcagi birkapaprikás fenséges ízét!
Évekig nem láttam.
Most pedig:
– A fiam! Hall, beszél! – Büszkén mutatja be a kilenc éves gyereket.
Kispétert vallatom.
Szeret tanulni. A karcagi nagymamánál jobb lenni, mert azok nem olyan szigorúak, mint az apu. Ott jár iskolába is.
Érdekl?désemre Péter asszonya élénken tiltakozik: nem akarunk még tesót! Ha az építkezés befejez?dik, lehet róla szó.
A kölcsön magas kamatára, az egyre nehezebb megélhetésre terel?dik a szó.
Invitálásomra határozottan tiltakoznak:
– Sört? Nem lehet, kocsival vagyunk!
44.
– Halló! Végre!
– Igen, itt Márta mama. Megismerem ám a hangjáról, aranyos f?törzs úr!
– Még szép. Ha jól számolom, ötödször hívom. Napok óta kicseng a készüléke. Az idegbajt hozza rám. Mondja csak: hol volt maga? Csak nem a kedves szomszédja nyomában tekereg?
– Ugyan, f?törzs úr! Kórházba voltam kivizsgáláson, mivelhogy egy kis baleset ért.
– Baleset? Jobbulást kívánok! Szomszédjával megbékült már?
– Nem volt vele semmi bajom, aranyoskám. Csak féltem…
– Félti, félti… Miközben magát éri baj. Ne nevettessen: csak nem a kedves szomszédja miatt?
– Á! Hová gondol? A sz?nyeg szélébe akadt véletlenül az a fránya cip?m…
– No, jó. Gyógyulást. És tudja, mit? Ment? helyett inkább ide csörögjön. Egyetértünk?
– Egyet, aranyoskám. Egyet bizony!
45.
Év elején tagdíjat befizetni mentem Szalkra. Tudtam az új vezet?ségr?l, csak azt nem, kik.
Szilvi a kopogásra kinéz, arcára széles mosoly fut. Kislány korától ismer.
– Szervusz! Megismersz?
Örömös arcok. Három puszi…
– Jöttem tagdíjat befizetni. És Te?
– Négy… négy és fél hónapja vagyok titkár.
– És egyre szebb… Még pici lányként láttalak.
– Emlékszek Rád…
– Csíp?re tett kézzel, kihívóan mondtad: majd holnap! Kétéves lehettél, hívtalak, gyere velem Homokfalvára. Szegény apád… Hány éve?
– Nyolc. Tüd?rák.
– Istenem. Büszke lenne rád.
– Az unokáira! Két kislányomra.
– Kett? van? Biztos, aranyosak.
Kés?bb megismertem Szilvi kislányait.
Gépkocsival ment a család, méltóztattak felvenni engem, a gyalogmániást. A hátsó ülésen a kislányok.
– Szervusz, Kisszilvi!
– Nem Szilvi vagyok, hanem Anett! – jelenti ki a kislány. Pici kezeivel formázva a szavakat. Mellé szépen artikulál. Kiköpött anyja.
– Igen? Elnézést. És ki van melletted, a húgod?
– Igen. Erika. ? még csak két éves.
– Csak? És te?
– Én már hat!
– Akkor kész kisasszony vagy!
Komolyan bólint: “Bizony”.
Harapnivaló.
– ?sszel már iskolába mész. Mit gondolsz, szeretsz majd tanulni?
– Igen, szeretek.
– Figyelj! Most jelelek, hogy anyádék ne hallják. Engem is szeretsz?
– Igen, szeretlek – mutatják a csöpp kezek. – De ne lássa a húgom. ? nem érti.
– Mit nem ért? A jeleket vagy azt, hogy szeretsz? De anyukádnak megmondhatom?
– Ne. Nem tartozik rá!
– Jó, nem mondom meg.
Csoda az ember, a kis lány mennyi bájjal jelel, artikulál. Az is csoda, hogy neki ez természetes.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
