46.
– Muszáj voltam felkelni, annyira eluntam a fekvést, meg a hátam se szereti, már a vérkeringésem is teljesen leáll, szóval átjöttem, aranyos Jenkém, meglátogatlak már, elbeszélgetünk egy kicsit. Az orvos most ment el t?lem nemrég, kötést cserélt, zsebébe csúsztattam ezer forintot, ne mondd senkinek, azt mondta, nagyon szépen gyógyul a seb, keljek fel, sétáljak, leveg?zzek. Hát átjöttem.
– Kell a mozgás. Kezdesz jobb színben lenni.
– Én-e? Világéletemben szívós voltam. Egy kis vágás, semmi, ne félj, hamarosan begyógyul. A kórházba is azt mondta a kezel?orvos, ne féljen mama, és egy ekkora t?vel – felemeli mutatóujját -, amibe kötélvastag m?anyag cérnát húzott, összeöltögette a sebet. Zsibbasztó injekciót adott el?tte, de így is fájt nagyon, szóltam neki, erre újabb adagot nyomott ide, az arcüregbe, úgyhogy hat szúrás elég lett volna, lett bel?le tizenkett?.
– Ne baj, csak meggyógyulj! És mondd csak, az ablaküveg hogy tört be?
– Milyen ablaküveg?
– Hát nálad, Mártikám. Az utcára néz? ablakon. Mer? vér volt.
– Ja, biztos a macska, aranyoskám. Megijedt az esésemt?l, és nekiugrott az üvegnek. Hogy te miket kérdezel!
47.
Ki-kinézek az ablakon, figyelem az utcát.
Boltba mennék, fecnin a vásárolnivalók. Várnak a házi munkák, mosás, takarítás. Fejemben írnivalók, de nem merek semmihez fogni, az utcát figyelem, mind feszültebb, nyugtalanító el?érzetben.
Felt?nik a zöld egyenruhájában a postás.
Levelet dob be a szomszédnak.
Kimegyek.
Kezelünk.
Nagyalakú, vaskos boríték, feladó: SINOSZ. A verseskötet lesz.
Benn a szobában kibontom. Csalódok, gépirataim küldték vissza.
Bet?nyomkodás a mobiltelefonon: „Arnold! Csak a gépiratot küldted. Miért? Üdv. Cs.”
„Kedves Tibor, a számítógépes szöveg elküldve, javítsd ki miel?bb, s küldd vissza. Szereztél támogatást? Üdv. Arnold.”
„Mi jelentsen ez? Hazugság, átverés. Töketlen egy sorstárs!”
De a könyv meglesz, nyugalom!
Új tervet szövök.
48.
Az erd?gazda Pémint Pétert másodszorra találom bent, saját üzemében, a F?résztelepen. Gyakran van úton, ménk? nagy terepjárójával járja a környéket, munkát szervez, intézi ügyes-bajos dolgait. Nem csak a kisüzem udvarán, s nem csak itt, Homokfalván, a környez? települések belterületén is gyakran találkozhatunk a cége által gyártott ízléses, természetbarát faalkotmányokkal. Kerítés, virágosládák, buszmegállók, kültéri ül?bútorok, helységnévjelz?- és üdvözl?táblák, épületasztalos-ipari termékek kerülnek ki kezük alól.
Osztálytársam az általánosban.
Készségesen fogad.
Hellyel kínál.
Pár pillanatig az író figyel: arca érzést nem tükröz. Faarc.
Így ismerem.
Kevés beszéd?, megfontolt ember.
El?adom: új verseskötetet akarok megjelentetni. Írógépemmel nem tudok olyan min?ség? munkát végezni, amit ma elvárnak. Az új kötet anyagát már összegy?jtöttem, ciklusokra osztottam, de nagy az összevisszaság, kézirat, gépirat, nyomtatott munkák. Rajzok. Arra gondoltam, miel?tt nyomdába adnám, letisztáznám számítógépen. Szeretném, ha kölcsönadná, esetleg a titkárn?je segítene… Kifizetném!
Péter eddig maga elé nézve figyelmesen hallgatott, most lassan felemeli fejét, szemembe néz, és nyugodtan, nyomatékosan fejet ráz. Nem. De:
– Kifizetem az egészet – mondja, mutatja.
– Úgy értsem, a nyomdaköltséget?
– Igen. Mennyi lenne?
– A nyomdász ismer?söm, nekem olcsóbban elkészíti. Egy százas…
– Rendben.
– Valami kérés?
– Ötven példányt kérek.
– Oké. Készítek bele reklámgrafikát a cégedr?l. Köszönöm.
Miközben búcsúzóul kezelünk, arra gondolok: nem nekem kellene ezt megköszönni, de hát ez a legkevesebb. Emlékszem, „A város peremén” cím? könyvb?l: Attila összekuporgatta zsebpénzét, el?fizet?ket gy?jtött, így adta ki könyveit. Ma más a módi? Nem tudom.
Az irodalom világa a szavakkal alkotók magányosságáról szól.
49.
Becsukom a Világtörténelem vaskos könyvét.
„Ezek a népek! Nagyra tör? akaratuk, történeteik! Elég nekem a magyar nép századainak históriája! Ki az udvarra!”
Megszokott látvány. Tikkasztó meleg. A nemhallás csöndjében hangokat képzelek. És találgatok. Csirkék kárálnak. Kutya ugat. Valahol biztos rádiózene, hangos beszéd… De most, és itt melyik valóságos?
Ember csendje, ember sorsa!
Elvágva a hangoktól, maradnak a többi érzék által „hallhatók”. Írás, szájmozgás. Testbeszéd. Ebben az állapotban fontos funkciója van a jelnyelvnek. Sajnos, kevesek ismerik.
Nézek a hatalmas, felh?tlen égre. Nagyon parányinak érzem magam. Egyedül vagyok mindörökre a világgal, vagy éppen szemben vele. Mikor hogy. És a csenden keresztül – egy a végtelennel…
De sokkal több a végtelennél!
Rabindranath Tagore fájón szép sorai jutnak eszembe: „Fölültem, s láttam az ablakom fölött az izzó-sugárzó Tejutat, mint a lángban álló némaság világát, és elt?n?dtem e pillanatban: van-e álma, amely rímel az enyémmel?”
A képzelet elbocsát, a magasból levet.
Száll az utcai por, egy gyors gépkocsi nyomán, s észre sem vesszük, ráterül növényekre, házakra, id?re. Mindent, de mindent belep.
50.
– Köszönöm, Jenke, hogy átjöttél. Nagyon finom volt a csibeleves, meg a pitéd. Most még nincs kedvem f?zni, sütni, de nyugodt lehetsz, meghálálom.
– Nincs mit. Holnap, Isten ne adja, én kerülhetek bajba. Hanem ez az ablak nem hagy nyugodni.
– Mondtam már, aranyoskám, a macska, megijedhetett, ahogy elestem, és nekifutott.
– De hogy? Vér folyt! A macskád tiszta, meg elpusztul, összevagdalja az üveg.
– Igazad van. Bevallom, aranyoskám, én törtem be az üveget!
– Te? De hogy?
– El ne mondd senkinek, mert amúgy semmi közünk hozzá! Tibor miatt történt. Hogy mennyi bajt hoz rám ez a szomszéd! Itt szundikáltam az ablak el?tt, lestem át Tibor felé, jön-e már haza? Könny? álom szállt meg, egyszer csak arra riadok: meggypiros, vadonatúj gépkocsi áll Tibor kapuja el?tt, már kiszálltak. Tibor a lakásajtóban, majdnem bement utána az a gyönyör?ség, de látni akartam, és hirtelen elrántottam a függönyt. Lendületb?l, er?sen, el?rehajoltam, hogy miel?tt a sz?keség behúzza maga után az ajtót, lássam, el?red?ltem, és reccs! – betört az üveglap. Annyi er?m még volt, hogy az ajtó felé fussak, kiabáltam, de nem hallotta senki. Látod, annyi bajt hoz rám ez a m?vész, de annyit!
– Mi lenne, mondd, ha nem leskel?dnél utána örökké?
51.
Egyszer már jártam itt a kis, pinceszer? helyiségben. Minek jöttem volna? A jelnyelvi tolmács nem m?ködött. Tudna, de nem, helyezked?s. Elnöknek való – vélik a többségi, jelnyelv-ellenz? nagyothallók.
Az ajtóra papíron kiragasztva, amir?l tudni kell; a tolmácsszolgálat id?beosztása, felhívás az ingyenességre. És a tolmács neve: Hamvas Maja.
Ki lehet? Milyen ember?
Megtudom mindjárt.
Kopogtatok, de mivel nem hallok, nem várom: „szabad!”, belépek.
– Jó napot kívánok.
– Jó napot.
Határozott, nyílt személy. Kellemes és biztonságos érzéseket kelt?n kommunikál.
– Engedje meg, a nevem Csordás Tibor.
– Hamvas Maja. Édesanyámat biztos ismeri, klubvezet? itt a Szöviben.
„Emlékszem, egy alkalommal… Négy gyerek… Termetes siket roma férfi.”
– Ismerem, de már régen jártam erre. Klubba se szoktam jönni, bejárási problémám miatt. Jól jelel. Én csak beszélnék. Tegez?dhetek?
– Kérem, ha úgy könnyebb.
– Tagdíjat fizetni jöttem, s szólt a titkár, hogy új tolmács van, gondoltam, megnézem. Hát lejöttem. Különben a nyomdában jártam. Új könyvem készíttetem…
El?veszem táskámból a fénymásolt dolgokat, mutatom-mondom:
– Költ? vagyok. Az új összeállításom egy része a csendben él? emberr?l, világunkról szól. De vannak szép számmal általánosnak mondható témáim, rajzaim.
Maja figyelmesen nézi a lapokat, bele-beleolvas. Bár csak futólagosan teszi, hiszen munkaid?ben van, megállapítom: nem sznob.
– A Szövetség nem segít?
– Arnold, lapunk szerkeszt?je ígérte, nyomdakészre elkészíti, a költséget valahogy el?teremtjük. De nem készítette el, visszaküldte a gépiratom. Újraválogattam, elmentem egy volt osztálytársamhoz, hogy letisztázzam a számítógépén, de ? vállalta a nyomdaköltséget. Teheti.
– Csak úgy kifizeti?
– Igen. Miért? Pet?finek különb pártfogója akadt.
Miután Maja végiglapozza írásaim, elteszem a papírköteget.
Jólesik a beszélgetés – végre minden szó a helyén! Sokára indul még a busz Tápról, és otthon nem vár senki.
– Maja, kérlek, telefonálnál helyettem egy barátomhoz?
– Bármiben segíteni kell, csak szóljál nyugodtan!
– Nahát! Ez a barátom orvos. Literátor, íróféle, mint magam. Volt osztálytársam. Most arra lennék kíváncsi, hogy kiadja-e kett?nk közös könyvét? Hogy áll az erre szükséges pénzzel? Majd diktálok… Hívd fel, légy szíves. Tudod, nehezen veszi fel a telefont, és sokat beszél.
Maja tárcsáz, kivár. Nem veszik fel.
– Biztos fogat húz. Kés?bb újra próbáljuk.
– Fogorvos?
– Igen, és könyvkiadó. Márciusban számítógép-kezel? tanfolyam indul itt a Szöviben. Jelentkeztem. Heti három alkalommal bejárok. Év végéig tart. Biztos hasznomra válik az írásnál. Az írógép már igencsak ósdi.
– Én tolmácsolok. Ha akadályozva lennék, Szilvi, a titkár helyettesít.
– Akkor fogunk találkozni! Szükségem lesz a segítségedre! Író-olvasó találkozót el sem tudok képzelni nélküled! De bármikor kellhet a segítséged. Eszembe jut, mikor nálatok voltam, kicsi voltál még, nem emlékezhetsz rám, különben is csak egyszer… Anyukád a panelból elköltözött?
– Másik élettársa volt egy ideig. Most öcsémmel élnek vidéken, de közel Szalkhoz.
– Próbáljuk meg újra a doktort.
Tárcsázás.
Maja jobb kézzel tartja a mobilt, bal kézzel jelel: kicseng. Most megy a készülékhez, felemeli. Szájmozgásáról olvasom: halló, itt Hamvas Maja, tolmács. Csordás Tibor nevében beszélek…
Pár perc után, összefoglalva a beszélgetést, tudom, amit amúgy pontosan sejtek: közös könyvünk „szedése” végs? stádiumban van. Hamarosan elküldi korrigálni. Beszéljek szervezetekkel, vállalkozókkal, próbáljak némi pénzmagot kalapozni, ez így megy manapság. Jó munkát, jó egészséget kívánva üdvözöl.
– Köszönöm a segítséget, akkor mennék.
– Még ne. Alá kell írni.
– Mit?
– Az utalványozást. Hogy tolmácsoltam.
– Rendben. Nem tudtam.
Tölti ki a formanyomtatványt.
Kiderült: a pár óra több ezer forintról szól. Megnyugtat, hogy nem nekem kell fizetni, Európai alapítvány fedezi.
Sajnálom, de akadálymentesen: egyenrangúan, teljes érték?en beszéltem a „Fülemmel”.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
