17.
– Jaj, Jenkém, de jó, hogy átjöttél, borzalmasan érzem magam, semmi kedvem, semmi lelkier?m. Képzeld, Angyal, a rend?r letolt, kioktatott, leteremtett, földig alázott, mint egy taknyos kölyköt. Engem, aki az anyja lehetnék. Hogy miért, majd azt is elmondom, de el?rebocsátom: nem tudom, mit gondol a világ, de engem hagyjon ki az ilyen megalázó tortúrákból, átéltem két világégést, minden szörny?ségeivel, csak a jóisten tudja, miken mentem keresztül, és akkor most, csupán azért, mert aggódom a szerencsétlen szomszédomért…
– Úgy látom, itthon van.
– Hát most már itthon, de amit kaptam végette… Azt mondja Angyal, hogy beszéljek vele. Hogy menjek át hozzá, és ha valamit tudni akarok róla, t?le, magától kérdezzem meg… N? létemre! Mit gondol, mégis?
– De Márti, és amikor telefonálgatsz neki?
– Az azért más, aranyoskám, nagyon más. Egy: Angyal hivatalos közeg. Ebben az értelemben, hogy úgy mondjam, nem férfi, így, telefonon keresztül, csupán egy hang. Másik meg az… Nem, Jenkém, ez a világ nem az én világom, hát az is baj, ha aggódok valakiért. Emlékszel a régi szép id?kre, kiültünk a kerítéshez, a lócára, és olyan jókat beszélgettünk a világ folyásáról. Nem volt ez a nagy rohanás, mindenki ismert mindenkit, tudtak egymás gondjáról, bajáról, segítettek…
– Manapság mindenki bezárkózik, tévét bámul…
– Nagyot halló szomszédom? A múltkor kinn vagyok a kertben, ? kapálgat, észrevesz, átköszön. Mondom neki, lassan tagolva, hogy szám mozgásáról megértsen: dolgozunk? Azt mondja, nem, pihenek. Fülig ért a szája. Megállt bennem az üt?! Pár nappal el?bb sétálgat a gangon, komótosan, oda-vissza, bámul maga elé, mint az eszel?sök, nem mertem felé nézni. De aztán észrevett, köszön, integet. Veszem a bátorságot, kérdezem: pihenünk? Azt mondja, nem, dolgozok. Normális ez, aranyoskám?
– A gondolkodás neki munka: szerkeszt, szavakat keres, kigondolja, amir?l ír… Mások is elgondolkodnak, maguk sem tudják, min…
Hagyjuk, vénasszony-duma.
18.
Ragaszkodok a szül?falumhoz. Érdekes, otthonról gyakran elvágyódok, más helyen, akár hol legyek, otthon járnak gondolataim. Egyszer?, komfort nélküli, százévesnél öregebb ház. A szomszédok? Távolságot tartunk, fogjuk rá, rossz hallásom miatt. Ha mégis beszélgetünk, mindig csak az újkor sirámai.
Még nagyszüleim vették a házat. Itt éltek, s haltak meg.
– Érdekes gondolat: neked, halló létedre, kit?n?en kellene tudni a jelnyelvet, nekem nem! Elég, ha beszélek…
Ben? elgondolkozva lépked mellettem.
A csalánfüredi kulturális rendezvényre megyünk.
– Szövetségünket otthagytad?
– Nem egyszer? történet. Majd elmesélem.
– Te mindig azt mondod: majd. Új könyvemre – miért nem intézted el azt a telefont? -, nem jött támogatás. Tizenkét levelemre kilenc elutasító válasz, hárman ett?l megkíméltek. Tolmácsolsz ma?
– A feleségemmel, felváltva. Színdarabokat tanultunk be, sorstársakkal. Büszke vagyok és kíváncsi, hogy fogadják.
– Megel?legezem, siker lesz!
– Köszönöm.
– Nekem nem, biztos! – Nyomatékul felemelem a táskát, benne árusításra szánt verseskötetek. -Sorstársak nem veszik. Pont azok nem, akikr?l, akikért szól.
– Nincs rá pénzük.
– Vagy nem értik. Többen jelezték. De más írók könyvét se igen kapkodják, inkább a sert.
Néhány járókel? alaposan megnézi a „mutogató” Ben?t; szégyenszer? érzettel konstatálják, hogy siket. Nálam, hanggal beszélek, nincs eltérés. „Kárörömmel” teszem szóvá. Bankó kajánul mosolyog, fürdik a lesajnáló pillantásokban, majd meglep? kijelentést tesz.
– A jelnyelvi tolmácsok mintegy 80 %-a attól tart, ha jól segít, nem lesz rá szükség. Ugye, ez nem igaz?
-Nem hát! Azt viszont megérezzük, ha nem ?szinték. Jön a dac, ellenállás, hozza az ellenérzéseket, ett?l pedig az elfogadás finom rendszere zavarodik össze. Jön a kölcsönös ingerültség, elfordulás.
– Én is így gondolom.
Túloldalt nagy, sárga épület. -Megérkeztünk.
A költészettel kapcsolatban: elégedetlenkedhetek, kárörvendezhet Ben?, a hallássérültek igenis megbecsülik a közülük való írástudókat. Publikálási lehet?séget adnak, anyagilag támogatják könyveik megjelenését.
Büszkén idézem a Hallássérültek Lapja legutóbbi, költészet-napi összeállítását bevezet? rövid írást:
TISZTELGÉS KÖLT?INK EL?TT
„Az írott nyelv igen nagy érték, m?vel?it minden korban és mindenütt nagyra becsülték, tisztelték, elismerték. Különösen nagy szó ez a hallássérültek között, akiket a kommunikációs és megértési gondok szinte egész életük során végigkísérnek. És mégis, nem egy sikeres példa igazolja – ha embert próbáló er?feszítések árán is – a hallássérültek is eljuthatnak az írott nyelv olyan fokára, amit már így hívunk: költészet.”
19.
Magamra rigliztem az ajtót, fotelbe süppedtem.
Szokásom szerint, tenyerembe döntött fejjel, szemem lehunyva relaxálok. Száraz és fáradt a szemem, egyetlen külvilághoz kapcsolóm. Merev figyelés, kevés pislogás.
A puha csendben aztán könny? álomba szendergek, vagy jönnek a gondolatok, s ellepik agyamat, mint dögöt a legyek.
Gabi…
Súlyosan hallássérült asszony, régi ismer?söm.
Siketek közt szokásos módon, hang nélkül, jelelve, artikulálva beszélgettünk.
A hangba adott er? ebben az esetben mintegy áttranszformálódik a taglejtésekbe. A hangsúlyozást a szemben, arcjátékban leplezetlenül megjelen? kifejez?er?, átélés adja. Az ember egész testével igyekszik megértetni magát, s megérteni a másikat. Ez a pont, amit a jelnyelvet tanulók képtelenek átlépni, amit siket szül?k gyermekei, s sz?kebb közösségünk tud igazán, nyitottan s befogadón érteni-élni. Önfeledt, gátlásokat áttör?, bizalom-teli, elragadtatott érzéskomplexum. A gyermekek lelkivilága.
A hangok-hallók világa felé túlérzékenyen nyílt és könnyen begubódzó.
„Joli a légy röptéb?l megmondja, merre száll, szilveszterkor mégsem vett észre semmit. Már megtörtént a baj, mikor szólt: szirénázó rend?rautó! Gyere gyorsan, megnézzük!
Kimentünk.
Viszonylag szép téli kés?délután, se hó, se nagyon hideg.
Két gépkocsi állt az utca másik oldalán, átellenben velünk, Anti házánál. Orvos, polgár?rség. Hogy jelelik: polgár?rség? Kösz, elfelejtettem. Nos, amíg Joli rossz érzéseivel viaskodva szörnyülködött, a nagyobbik fiáról van szó, bementem. Épp Anti fejét turbánozta a doktor, ahogy az el?szobába léptem. Er?sen vérzett.
Az ajtó nyitva, egyenesen a szobába láttam, ahol a sarokasztalnál nyomozó vallatta Gyurit, aki akadozva válaszolgatott, tátott szájjal szedve a leveg?t. Orrlyukai véres gézzel kitömve…
Bográcsos vacsorára készültem, készültünk.
Tudtam, hiába kérdez?sködnék. Fordultam egyet, kimentem a ház sarkához, vigyázva, nehogy nyomokat tüntessek el. A háromlábú vasrúdon bogrács, a bogrács alján megégett hagyma. S?r?n vércseppek, szétkotort hamu…
Tudatomban sehogy nem állt össze a mozaik, csak találgattam, mi történt, hogyan.
A Kéthetesben, régiós újságunkban elolvasva lett teljes el?ttem a kép:
K?MÃ?°VESKALAPÁCCSAL ÜTÖTTE A SZILVESZTEREZ?KET
„Szilveszter el?tt egy nappal, a hidegre fittyet hányva szabadtéri bográcsozásra adta fejét a fiatal társaság. Az egyik haverjuknál gy?ltek össze és fogtak neki tüzet rakni, hogy miel?bb kész legyen az ünnepi egytálétel.
A szomszéd kinézett az udvarra, és tüzet látott. Kirohant a házából és elkezdett kiabálni, hogy „t?z van, t?z van!” A fiatal társaság érdekesnek tartotta a szomszéd megnyilvánulását és mondták neki, hogy ne kiabáljon, hagyja már abba. Erre a férfi még inkább „bekattant”, beszaladt a házba, és egy k?m?veskalapácsot ragadott a kezébe. Ezzel tért vissza, s folytatva a szóváltást, használatba került a k?m?veskalapács. A feldühödött, és a helyzetet teljesen félreért? szomszéd háromszor találta el az ifjú házigazda fejét. A segítségére siet? barátjának az orrát és a hátát „egyengette” ki. Az agresszív embert átszaladó felesége próbálta visszafogni, ám ez csak nagy nehézségek árán sikerült neki. A dühöng?t végül leszedték a fiatalról, akihez azonnal ment?t kellett hívni.
A kalapácsos vereked?t a rend?rök a lakásáról vitték be az n-i rend?rkapitányságra. El?zetes letartóztatása mellett megindult ellene az eljárás. A bántalmazottat súlyos koponyasérüléssel, életveszélyes állapotban szállították kórházba.”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
