Reggelenként Zember jár bevásárolni, elvből soha nem kocsival, mindig gyalog. A legközelebbi bolt is majd egy kilométerre van, hát még a Penny!
Na, indul a Zember, lábán a már említett, Velencét is megjárt tutyi, fel a hátitáskát, és irány! Mire visszaér, mindig megfájdul a vádlija. Mondom én, ez azért van, mert ez a tutyi nem betétes, nem tartja a bokát, nem jó a lúdtalpas lábnak. Itt az új papucs, abba zokni se kell, tessék azt felvenni, abba menni! Bár ne fogadott volna szót! A következő bevásárláskor úgy vonszolta magát haza szegény, mert most már nem csak a vádlija fájt, hanem a bokája is! Mezítláb jött, kezében az új papucsokkal, s a szeme azt árulta el, ahogy rám nézett, hogy még a főtt füstölt csülökkel sem tudnám megenyhíteni.
Még szerencse, hogy hoztam társasjátékot! Ezt nagyon tudom ajánlani sok éve házaspároknak, ebből soha nincs vita, veszekedés. Nem drága, nem kell más, csak két darab fülhallgatós kisrádió. Ki-ki bedugja a fülébe, oszt jónapot!
Délután, a tóra menet, Zember tüntetőleg megint a papucsba bújik — szófogadó férj ő —, aminek ismét mezit-lábolás lesz a vége. További kísérlet lefújva, innentől rögtön mezítláb indul a strandra.
Tegnap aztán végre elővettük a kamerát! Zember beletette az új kazettát, és a lakásban körbejárkálva magyarázta felvétel közben:
— Most bemutatom a szobát, ahol nyaralunk. Ez itt a szekrény, ezek az ágyak. Ezen fekszem én, ezen a másikon meg anyóca (ez én volnék) ül, éppen homlokon csókolta a múzsa, mert verset ír. Ez itt a konyha, innen nyílik a fürdőszoba… Én meg a szám szélét harapdálva vinnyogok, mert nem akarom, hogy észrevegye, már megint nevetek. Merthogy ezt minden évben megteszi, minden évben újra megörökíti az utókornak a szekrényt, az ágyakat, mintha most lennénk itt először és utoljára.
Visszük a felvevőt a strandra is. Úgy tervezzük, hogy először Zember megy a vízbe, én kamerázom, majd fordítva. Be is kísérem „rozmáromat” (ez illik a csülök nélküli állapotban nyaraló Zemberre) a vízbe, kezemben a kamerát jó magasra emelve, hogy kellő vízmélységben megörökítsem a hűs habokban. Hadd lássák majd valamikor az unokák! Majd egy nagy kanyart véve mögé kerülök egy hattyúcsapatnak, mely éppen ezt a strandot szerencsélteti jelenlétével. Szeretem őket, ezért többféle pozitúrából is felvételeket készítek róluk, közben jó bele is keveredek egy legalább mellig érő hínárosba. Óvatosan lábolok kifelé, majd a hasig érőben már nem csak a magasra tartott kamerára kell figyelnem, hanem a nyaralás közben kissé megnőtt pocakomat is igyekszem normál méretre beszívni… Mert az ember adjon magára!
Egy labdázó fiatal pár mellett haladok el. Azt mondja a hölgy — kissé affektáló hangon — jó labdadobásnyi távolságra lévő párjának:
— Jaj, néha-néha olyan büdös van! Nem érzed?
— Én nem — így a férfi.
— Pedig olyan… Olyan trágyaillat jön!
A férfi ijedten:
— Nem fingtam, Isten bizony!
— Te paraszt! — mormogja a hölgy, ezt már csak úgy félig magában.
Én meg majd eldőltem kamerástól a vízben, úgy röhögtem.
~ ~
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Fitó Ica
