Eljárt felette az idő.
Néha még visszaréved
csendes estéken
a kandalló előtt ülve.
Régi ösvények,
hol lenge a szellő,
illatos a fű,
hol van az már…
Fejét dér lepi,
és senki se járja
ösvényeit,
üres a határ.
Én kivittem a mezőre,
s ültem boldogsággal nézve,
ahogy ő gyermek kacajjal
dacolt a rettentő korral…
S mint a nap nyugovóra tért,
úgy lassult mozdulata,
mígnem közelembe ért,
s karjaimba hullva
boldogsággal útra kélt…
Legutóbbi módosítás: 2009.04.23. @ 15:04 :: Furuglyás René
