— Kár — mondta a varjú, és ínyenc módjára tolta le a szőrös hernyó utolsó falatját. Kicsit hunyorgott és a jóllakottság bódító érzése kerítette hatalmába. Megágyazott a korhadt faágon, egyik szárnyát megelégedetten tette pocakjára és csendesen szunyókálni kezdett.
A rigó — mert az mindig van kéznél —, rögtön odatelepedett, és mint aki nem vette észre, azonnal fütyürészni kezdett. Amikor Bach D-moll toccata és fugája utolsó dallamaihoz ért, a varjú visszaszárnyból nyakonvágta.
— Hess te rút madár — rikácsolta, és kész is volt az erdei balhé.
Persze dögszagra gyűl az éji vad, az erdő apraja-nagyja összeszaladt. A medve — mint jegyüzér — rögtön árulni kezdett, és aki nem akart fizetni, arra egyszerűen ráült.
A varjú rugózott párat, majd szabályos boksz-állásba helyezkedett. A rigó direkt nem ért fel a derekáig sem, de akkora szája volt, hogy a medve fogvédőjét simán bekapta. Köpött egyet és már ugrott volna neki a varjúnak, de a bandzsa mókus leállította.
— Kérem, itt szabályok vannak, itt nem lehet csak úgy verekedni.
— Pont te beszélsz? — hördültek fel többen is. Az erdőben mindenki tudta, hogy a mókus kancsalságát az asszony által hazacipelt kakukkos óra okozta. Amikor délben megpróbált bejutni az odúba, a kakukk tizenkétszer verte orrba, azóta kicsit csálék a szemei és rángatózik is.
— Kár — mondta újra a varjú és a rigó is dühösen csicsergett. Megjött a róka is, akinek valami sajt ügyből kifolyólag régi afférja volt a varjúval. A vakond zsebredugott kézzel szemlélte az eseményeket, vállát a fának vetve füves cigit szívott. A vak görény lecsókolomozta, amitől megsértődött. Szóval végre esemény volt, illetve lett volna, mert valahogy a bunyó csak nem akart elkezdődni.
A csiga érkezett lobogó szemekkel, lélekszakadva.
— Baj van, baj van! — kiáltozta már messziről. A varjú megpróbált mélyen a szemébe nézni, de ettől elszédült. A rigó közben sportosan szidta az anyját, de a bagoly leintette.
— Mi van, csiga?
— Háztűznézőben voltak nálam, remélem elaludt — lihegte és megpróbálta kibogozni a futástól összeakadt szemeit.
— Te hülye vagy — mondták többen is. A feszültség oldódni látszott, habár többen bekiabáltak.
— Mondjon le, mondjon le!
A varjú már régen nem a rigóval törődött, hanem azon spekulált, milyen jól nézne ki varjúné őnaccsága egy eredeti vörösróka bundában, vörös gallérral. Még a vörösbegy is megirigyelné. Markecolni kellene — gondolta —, ha megdobálom sajttal, kiugrik a bőréből, és huss.
Közben a rigó, akit csak Jancsikámnak szólítottak, kikezdett a kakukkos-órával és mélyen szerelembe esett. A medve elsikkasztotta a beszedett díjakat, de hát ő volt a legnagyobb állat, így ráhagyták.
Az erdei élet megszokott zsongása hamarosan visszatért békés medrébe. A varjú újra bóbiskolt, a rigó újra pimaszkodott, a medve csak szedte a díjakat. A seregélyek népes tábora továbbra is kántálta a tőlük megszokott „mondjon le” szlogent.
A madárijesztőt ez pedig nagyon nem érdekelte.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.22. @ 10:31 :: George Tumpeck
