Szeretnék mondani valamit anyámnak.
Most már szeretnék.
Régóta érlelődik bennem ez az érzés.
Először több mint tíz éve, amikor még élt.
Nem tudom, hogy pontosan mit, mindegy, csak valamit.
Valamit mondani, neki!
Idős szülők gyerekeként jöttem a világra, csak messziről nézegettük egymást.
Néha rám csodálkozott, talán érezte, hogy nem értem.
És én visszacsodálkoztam, mit is nem lehet rajtam érteni?
Fájdalmas érzés lehetett számára, ez a nem-értés.
És nem vele volt a baj.
A hirtelen rájuk szakadt városi lét, mintha egy másik bolygóra kerültek volna.
Értették a nyelvet, és mégsem értették.
Ebbe az új világba született gyerekeik sebesen távolodtak attól, ahonnan ők jöttek.
Féltett és szeretett.
És tűrte, hogy nem értettem a szeretetét.
A magaméit, meg másokét látva ma már tudom, hogy minden gyerek sebesen távolodik…
El-elidőznek néha, ha valamire szükségük van, de a jelenük már máshová tartozik.
És néhány napja csak elibém perdült anyám emléke.
Nem lepődtem meg. Már vártam. Ideje volt.
Egy régi fekete-fehér fénykép. Harminchét éves volt, amikor születtem.
Hosszasan nézegettem.
Úgy jártam, mint már sokan. Szépnek láttam anyámat.
Egy épp öregedésnek induló arc szépsége.
Anya, tudom, hogy szerettél!
És most, hogy én is csak a magam módján tudok szeretni,
ugye, egy kicsit közelebb kerültük egymáshoz.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.28. @ 09:55 :: Horváth István
