Közvetlenül a nagy válság után kezd?dött. Amikor mindenki a fellendülést várta, de a hanyatlás csak nem akart véget érni. Amikor a radikálisok üveltve követelték a változást.
Amikor a mérsékeltek üvöltve változást követeltek. Amikor a gondolkodók üvöltve követelték, hogy történjen végre valami változás. Amikor az ostobák üveltve azt követelték, hogy változzon meg ez az egész. Pedig a világ változott, csak ezt senki nem akarta észrevenni. Érték lett a máról holnapra élés, mert másképpen nem lehetett. A tolvaj ügyeskez? mesterembernek számított, és szemfülesenek, hogy talált valami elemelni valót.
Amikor a válságból háború lett. A világ legfurcsább háborúja. Egyik kormány sem üzent hadat, tartva a nukleáris fegyverek esetleges bevetését?l, s?t, minden eszközzel próbálta tagadni az újabb világégést. Az USA propaganda minisztere egyszer részegen kifejtette a hadügyminiszternek, hogy nem szeretnének pánikot az amúgy is vészterhes id?szakban, ezért inkább nem hirdetik ki a hadiállapotot. Érdekes álláspont volt ez (de hát mit is várunk egy propaganda minisztert?l), f?leg annak fényében, hogy ez volt a föld els? háborúja, amit a nép kezdeményezett. Nem egyes csoprotok, hatalmi klikkek, érdekszövetségek, hanem a nép. A Föld teljes lakossága az új háború lázában égett. Nem tehettek mást. Ha ölsz, élsz. Most tényleg az élet nevében pusztították egymást. A régi radikálisoknak igazuk lett: ha nem ölsz, éhen halsz. Vagy megölnek mások. Népirtókká váltak a békés családapák, gyermekeik, feleségük védelmében. Egy igazság létezett csak: ha nem ölsz, megdöglesz, és ezen semmilyen vallás, vagy ideológia nem változtatott. A terrorizmus háborúja volt ez, ahol nem egyes nemzetek küzdöttek. Ember harcolt ember ellen, család család ellen.
A régi kultúra maradékát csak a lepusztult városokban létrjött gettók ?rizték. Itt még templom is akad, de a hívek csak panaszkodni jártak az ódon, lepusztult falak közé. Senki nem vette komolyan a hitet, ez inkább csak egy rituálé volt, ami úgy, ahogy, segített meg?rizni az ember ép eszét. De még itt, a gettó viszonylagos biztonságában is mindennaposak voltak a gyilkosságok.
Összetartó család voltunk. Én, és a három öcsém korán megtanultuk, hogy mi az az éhség. Korán megtanultuk, hogy mi az a sötétség, és mi nem a szörnyekt?l féltünk. A mi meséink nem végz?dtek úgy, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A mi meséinkben az volt a happy end, ha a f?szerepl? miden különösebb szenvedés nélkül távozott a történetb?l.
Akkor már három napja nem ettünk mást, csak néhány rohadt krumplit, amit egy régen felrobbantott ház pincéjéb?l kapartunk el?. Amikor reggel felkeltünk, már éreztem, hogy baj lesz, pedig ez a nap is úgy kezd?dött, mint az összes többi. Beszerz? körútra indultunk a testvéreimmel. Sosem volt ez egyszer?, de most a tartós éhezés, és az áporodott víz miatt (már lassan egy hónapja nem esett az es?) er?sen szédültem. Nehéz dolog ilyen lerongyolódott állapotban elfutni valaki el?l, aki fegyverrel támad és a kevéske húsra vágyik, ami még a testeden maradt.
Némi életkedv csak a legfiatalabb öcsémen mutatkozott, aki bár alig múlt négy éves, nagy segítséget jelentett nekünk. Érettebb volt, mint amennyinek lennie kellett volna. Mindannyian azok voltunk. Én valószín?leg tizenhat éve sírtam utoljára. Amikor megszülettem. Minden gyerek hamar megtanulja, hogy a csend gyakran az életet jelentheti. Azóta csak befelé könnyezem. Néha azt hiszem, azért vagyok állandóan szomjas, mert abból a rengeteg könnyb?l, ami belém folyt, a só mind a testembe csapódott ki, és ett?l soha, soha többé nem fogok megszabadulni.
Egy régi ház pincelejáratát próbáltuk betörni, amikor a fal egy része beomlott. Szerencsések voltunk. A leomló nagyobb kövek legtöbbje befelé esett, és így nekünk csak a kisebbekre kellett vigyáznunk. Miután elült a por, körülnéztem, hogy mindenki megúszta-e. Ekkor vettem észre, hogy L., legfiatalabb öcsém a földön hever, egy súlyos sebbel a halántékán. Miel?tt letérdeltem volna mellé, már tudtam, hogy halott. Elég halált láttam már ahhoz, hogy ezt azonnal felismerjem. Még mozgott, de a halál nem az életfunkciók teljes hiányát jelenti, hanem a tudatot, hogy nincs segítség. Nincs esély a gyógyulásra. Egy végs? stádiumban lév? rákos betegnek hiába van még hátra két hete, már akkor meghalt, amikor az orvos s?r? fejrázások közben elmondja neki, hogy nincs esélye. Felnyaláboltuk az öcsémet, és hazafelé indultunk. A mai beszerz?túránk véget ért.
Az apámmal nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy értsük egymást. Mind a ketten tudtuk, hogy mit kell tennünk. Orvosok, fájdalomcsillapítók nélkül az öcsém hátralév? egy-két órája szenvedéssel telne. Nem sírt, nem üvöltött, és ez a némaság most ijeszt? volt. Hatalmas seb tátongott a halántékán, és a legyek, meg más bogarak rögtön megérezték a friss vér szagát. Hiába hajtottuk el ?ket újra, és újra, mindig visszatértek. Az anyám némán szorította össze ajkait, és könnytelenül fordult el a látványtól. Két másik öcsémre senki nem szólt, hogy menjenek ki, elég halottat láttak már ?k is. Apám gyengéden megfogta L. fejét, és aztán csak egy reccsenést lehetett hallani, ahogy a nyakcsigolyák megadták magukat karjai erejének. Újra egymásra néztünk, és most is rögtön tudtuk, mi a következ? lépés. Ahogyan mindenki tudta ezt a szobában. Az életért. A családért. A túlélésért. Ez az egyetlen, ami még számít. A túlélés. A holnapi nap, meg az azutáni. Nincsenek isteni törvények, az emberieket, pedig nincs, aki betartassa. A két öcsém szeme éhesen csillogott. Még soha nem ettek húst. Anyám rájuk parancsolt, hogy menjenek el vele a templomba, elmondani egy imát L.-ért. Nem azért, hogy a mennyországba kerüljön, éppen csak ez volt a szokás. Anyám arcán láttam, hogy nem bírja feldolgozni az újabb tragédiát, sem azt, amit most tenni készülünk. A húst persze elfogadja majd, ostobaság lenne ha másképpen tenne, de kell neki egy kis id?, amíg ezt feldolgozza.
Amikor elmentek, levetk?ztettük a L.-t. Úgy, ahogy, ledörzsöltük homokkal a testet, ezzel pár óra alatt végeztünk, majd apám el?vette a régen nem használt kést, és egyhangú mozdulatokkal kezdte fenni az élét. Shi. Shu. Shi. Shu. Monoton ismétl?dött a kés és a fen?k? közti súrlódás zaja. Azt hittem, meg?rülök.
Ebben a pillanatban anyámék visszatértek a templomból, és L. teste megmozdult. Mindannyian megdermedtünk. A sebre már csak egy világosabb folt emlékeztetett L. fején. Hangos reccsenéssel álltak helyre a csontok a nyakában. Hirtelen kipattanó szemei értetlenül meredtek ránk.
Anyám elmosolyodott. Még sosem láttam ?t mosolyogni.
– Imám meghallgattatott. Él az Isten.
Mindannyian rámeredtünk, ugyanazzal a zavarbaejt? tekintettel. Volt abban szánalom, némi megértés, és egy jó adag düh, ami végül szégyenkezésbe váltott, ahogy végig gondoltuk, mi is jár a fejünkben. Hat éves öcsém mondta ki mindannyiunk els? gondolatát:
– Akkor ma nem eszünk?
Csendes könnyek folytak végig az arcomon. Tizenhat éve el?ször.
