1507. szeptember tizenkettedikén – egy csütörtöki napon – a délel?tti mise idején kés?nyári napfény aranyozta be a firenzei Dóm-tér köveit, meg a gyönyör? székesegyházat és a mellette álló, Giotto-tervezte Harangtornyot.
A vincibéli maestro Leonardo mindezt m?ért? szemmel tudta nézegetni, el?ször is azért, mert a via de’Pecori fel?l érkezett a Szent János térre – vagyis nyugat fel?l -, így a délkeleti Nap ragyogtatta föl néki a teret és a dómot, meg azért is, mert a vincibélinek szépséghez ért? szeme volt.
És hát, épp e gyönyör? látvány miatt, vagy fertályórát gyönyörködött Leonardo da Vinci a tér, a Dóm meg a Harangtorony napsütötte látványában, és csak azután lépett be – alaposan lekésve a miserendet – a Virágdómba.
Alig haladt túl a nartexen, alig ért a templomtérbe, amikor fölrántotta szemöldökét: mi több, az a szemöldök tán magától rándult fölfelé, aztán mozgott szerteszéjjel.
A hátulról számított második padsorban meglátta Lisát, Elisát, madonna Lisát, mona Lisát. Ha a lány nem épp profilba fordította volna édes arcocskáját, valószín?leg a Mester akkor is fölismeri szép dereka ívér?l, tarkójának lágy muzsikájáról, kontyba bodorodó hajának csigabigáiról, ruha alatt is s-alakba gömböröd? gerincének lágy ívelésér?l mona Lisát, élete egyetlen, áthatóan rendkívüli szerelmét a vincibéli, holott elég régen látta utoljára madonna Lisát, aki abban a nevezetes 1507-ik esztend?ben persze már a signora Gioconda névre hallgatott.
A lány ugyanis pár esztendeje a firenzei Giocondo bankár asszonya volt.
Hogy azon a langymeleg szeptember közepi napon ?k ketten a Virágtemplomban találkoztak, bizony csodának nevezhet? bátran nyájas olvasó, és csak azért nem nevezem véletlennek, mert véletlenek nincsenek.
Ám csodák: csodák azok vannak.
Mert hát abban, hogy ?k ketten találkoztak, emberi számítás, vagy logika nem m?ködött közre, hisz a vincibéli már jó pár éve Milánóban élt, és csak valami különös vágy húzta-vonta vissza egy reggelen ifjúsága Virágvárosába; maga sem értette okát.
Ami pedig mona Lisát illeti, ? férjével szintén csak átutazott Firenzén: ser Giocondo nem itt kívánt megtelepedni, hanem – nem messze Firenzét?l – Pistoiában, szép, ifjú felesége szül?városában. Ráadásul a férjet ügyei sok-sok évre elszólították Firenzét?l, darab id?t utazgattak, éltek sok mindenfelé esküv?jük után, még egészen déli vidékeken is, még Szicília tengerben fürd? szigetén is.
Hogy most itt, a firenzei Virágos Sz?z Mária templomában összetalálkoztak, az bizony csak isteni logika szerint történhetett.
Az öreged? Mester – ki még mindig úgy röppent a Szépség felé, miként pillangó a fény felé – csöndesen beljebb lopakodott, madonna Lisa háta mögé egészen, és egy régr?l való mondatot suttogott el: „A szem leginkább a szépségre és a harmóniára szomjúzik, ezek kutatásában kiváltképpen kitartó, és különösen állhatatos…”
Virágszép Lisa meg sem fordult, csak visszasúgta a folytatást: ” …néha nem is tudja, mi az, ami bántja: hacsak az nem, hogy képtelen lecsillapítani a szépség szemléletének végtelen szomját.”
Tizenhat évvel el?bb
Az 1492. esztend? júliusának egy napján nyúlánk, még majdnem bakfistest?, de gyönyör?, virágba-boruló lány kopogtatott Leonardo da Vinci piazza San Lorenzon lév? házának kapuján.
Alkonyattájt volt, a kedves kis tér árnyai már megnyúltak, elbújtak a környez? utcácskákban; lemen?ben volt a nyári Nap.
Ami azt illeti, a nyurga, ifjú lány nagy merészségr?l tett tanúbizonyságot, amikor a vincibéli mester ajtaján kopogtatott.
Leonardonak nem volt túl jó híre akkortájt.
Kerülte a barátkozást, bezárta magát m?vészetébe és gondolataiba, nem volt könny? megszólítani, nem is nagyon merték; aztán meg úgy hírlett, nem a n?ket szereti, hanem az ifjakat.
Azon a nevezetes napon, amikor Lisa da Pistoia legy?zve félelmeit bekopogott a mogorva vincibéli házába, a lány húsz esztend?s volt, Leonardo pedig negyven.
Bizony: húsz, sötét szakadékként mélyült esztend? állt közöttük.
Lisával így állt a dolog: hosszú, kicsit el?rehajló, de szépív? nyakán a teremtés óta eltelt id?k leggyönyör?bb, legbájosabb fejecskéje ült, szintén általában el?re hajolva, és földre vetett pillantással. Mona Lisa ritkán nézett szembe bárkivel is, szemérem vagy félsz okán: ki lehetne tudója?
Ruhájának kivágásában fölsejlett kecses ív? nyakának folytatódása: néhány csigolya meghatóan kiemel?dött ama ruhakivágásból, hogy aztán a többi elt?njön, belevesszen a lágy-puhán domborodó hátvonalba. Azt a néhány csigolyát azért is lehetett jól látni, mert dús, barna haját a lány magasra fölt?zött kontyban viselte, és csak néhány makacs hajszál kunkorodott abból a kontyból a nyakra, hátra.
Olyan zöld szem lesett ki a magasra ível?d? homlok alól, mint a velencei lagúnák vize. És nem csak oly zöldek voltak e szemek, hanem oly tisztán ragyogóak is, mint ama lagúnák fölszíne a lemen? Nap visszfényében. Hogy még hozzá az írisz aranysárga pöttyöz?dése olykor barnába hajlította e szemek színét, az már igazán fest? ecsetjére, vásznára való volt.
Lisával így állt a dolog: mióta eszmélete és látása nyiladozott – tizenhat éves kora óta -, csak és kizárólag a szépm?vészetek iránt mutatott fogékonyságot. Mona Lisa, mint szivacs a tenger vizét, úgy szívta magába a megnézhet? festményeket, rajzokat, a megnézhet? és kitapintható szobrokat, a nézhet? és használatba vehet? épületeket. Persze fogékony volt Lisa a természet alkotásai iránt is, de csak akként, hogy mi módon lehetne egy rétet, erd?t, mez?t, folyót, tavat vagy patakot képpé alakítani.
Tizenhat éves kora óta kérlelte atyját, engedje ?t festeni, rajzolni, tanulni a szépm?vészetek technikáját; nem mondhatom, hogy atyja ilyenkor elverte volna (felvilágosult, humanista atya volt Piero da Pistoia), de mindahányszor mereven elutasító maradt e kérdésben.
Arról már nem is szólva, hogy a tizenötödik század ama éveiben nem tanulhatott lány festeni, szoborni, építeni. A legtöbb, amit a szépm?vészetek közül elsajátíthatott egy ifjú hölgy, az a hímzés, és vele kapcsolatban lév? díszít?m?vészet volt.
Nyílt az ajtó, a vincibéli feje jelent meg az ajtókeretben, és Lisa összeszedve minden bátorságát szinte kiáltva kezdte mondandóját:
„Tanítson engem, ser Leonardo! Tanítson meg engem rajzolni, maestro! Látni tanítson, maestro!”
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: azon a jeles napon, amikor Lisa bekopogtatott hozzá, és ? ajtót nyitott, negyven esztend?s múlott; fején fekete, ellenz?s sapkát viselt, az alól omlott el? hosszú, vállát csiklándó haja. Er?s hullámokban bodorodott alá, akár csak mellközépig ér?, göndör szakálla. Így, összességében kicsit elvadult hatást keltett volna, ha a hosszú orr két oldalán mélyen ül? ragyogó szemei, lágy, szinte n?ies szája vonala, és egyáltalában: nemes metszés? arca nem árulkodott volna szelíd, és szép gondolatokról. Nem, a vincibéli Mester egyáltalán nem volt ijeszt?; melegség, galambszelídség sugárzott abból az ajtókeretb?l el?bukkanó arcból, minden rossz híre ellenére.
Hát még a keze: álmélkodott rá mona Lisa. A n?iesen kicsiny kezek, a hosszú, finom ujjakkal szakadatlan mozgásban voltak, mondhatnánk, mintegy folyamatosan rajzoltak a leveg?be, képeket képzettek a leveg?be, a semmibe, mintha csak vásznon, márványon, agyagon formáztak volna gyönyör? képeket.
Leonardo da Vincivel így állt a helyzet: a Mester egyáltalán nem volt homoszexuális, adott pillanatunkban is kedvtelve nézegette Lisa sudár, szép testét, kecses nyakra ült szép fejecskéjét, nagyon is kedvtelve, és gondolatban már rajzolta is e testet, ezt az arcot, és gondolatban magához is ölelte azt a meleg lánytestet.
Leonardo ugyanis tudatosan mondott le a n?i ölekr?l, éspedig azért mondott le, mert küldetés-érzete volt, régóta, tizenhat éves kora óta úgy érezte: gondolkodásra és alkotásra hívta ?t Isten e világra. Ahhoz meg elég volt körülnéznie a világban, hogy lássa: mennyi bonyodalomra, energiafecsérlésre alkalmas a szerelem: ó, látott maga körül elég szerelmi nyomorúságban teng?d? firenzei férfit és n?t, épp eleget! Tudatosan lemondott hát az életnek eme gyönyörér?l, és föl-fölgerjed? nemi vágyát ifjakkal elégítette meg; a testi gyönyörnek eme módja kevesebb szenvedélyt és szenvedést okozott, mint a szerelem.
Így állt a helyzet Leonardoval, amikor betessékelte mona Lisát lakásába, bort és harapnivalót készített a lány elé, aztán beszélgetésbe bonyolódtak.
És – néhány nap, hét múlva – tanítani kezdte a lányt, aztán festegetni, rajzolni tanította, aztán még bonyolultabb dologba bonyolultak.
Szerelembe?
Istenek titkait minek fürkészni? Istenn?k titkait minek fürkészni? Ki mondaná meg tiszteletet, meleg szeretetet, lánynak apja iránti szeretetét érezte-e Lisa da Pistoia a vincibéli iránt?
És a mester is sokat faggatta magát érzelmeir?l, míg meg nem értette: szerelmes az ? Madonnájába, végzetesen és el?ször életében: szerelmes.
Lisa – mona Lisa – az ablaknál ült, félprofilban, mozdulatlanul, vagy majdnem mozdulatlanul, hisz a Mester festette ?t. Leonardo meg a vászon mögött állt, gyakran elgondolkodva, meg-megállva a munkában, mert miközben festette a lányt, nevelgette, tanítgatta is; igazából hangosan töprengett, hangosan mindazon, mindazon, amin évek hosszú során át csak magában töprengett: most, hogy a figyelmesen hallgató, édes arcú lány ott ült m?termében, hangosan is töprenghetett.
„Ne nevess ki Madonnám, ha beszéd nélküli tanítómestert ajánlok, hogy megtanítson arra a m?vészetre, amelyet ? maga nem is ért; mert csakugyan jobban el tud igazítani taglejtéseivel, mint bárki más a szavakkal. Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végz?dik. Ami pedig a tudományból fakad, és kézm?vességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, és amelyek nem végz?dnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak, és telve vannak tévelygésekkel.”
Nézegette a lányt, várt, míg Lisa bólintott; bólintott, hogy igen, érti; akkor egy darabig csöndben festette tovább Lisa szépséges arcát, valódi Madonnává formálta ?t a vásznon, kicsi Jézussal ölében; de nyilvánvalóan, nem szentképet festett a vincibéli, hanem izzóan erotikus és szelíden szép, lágy mona Lisát festett.
„A festészet” – folytatta kisvártatva a Mester – „néma költészet, és a költészet vak festészet. Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeit?l telik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérv? erkölcsi tartalom. Úgy, amint Apellész csinálta a Rágalomban, tudod Lisa?”
Közben múlt az id?, telt az id?; az írt módon múlt az id?.
Virágvárosuk folyója – a szép, zöldhullámú Arno – napokat, heteket, hónapokat görgetett habjain, miközben kettejük felett is múlt az id?. Leonardóé kicsit gyorsabban, Lisáé kicsit lassabban, már húsz évük különbségének megfelel?en lassabban, gyorsabban.
Mindegy no, csak az a lényeg, hogy szép lassan-gyorsulón – akár az Arno lágy vize – folytak a napok, hetek, hónapok, évek; és a vén Arno látta az öreged? Leonardót és az ifjú Szépséget el?ször csókolózni is; aztán az Arno halk folydogálása elhozta els? ölelésüket is, aztán többet is, sokat is, sok jó meleg ölelkezést.
Leonardo egészen rákapott a lány lágy ölelésének ízére, noha gyakran mondogatta, különös szerelmükre, kapcsolatukra célozva: “Ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét.”
Mert lárma is volt közöttük jócskán: egyikük sem volt igazán képes belenyugodni Isten ama rendelésébe, hogy ?k ketten egymásnak vannak rendelve, és ugyanazon mozdulattal vannak elválasztva egymástól. Mert hát az nyilvánvaló volt, mindvégig nyilvánvaló abban a két évben, amit valamilyen módon együtt görgettek tova (Lisa sosem költözött a vincibélihez), hogy Lisának el?bb vagy utóbb mennie kell, el kell hagynia öreged? barátját, és atyja akaratából férjhez kell mennie, egy rangban is, korban is hozzávalóhoz.
Így történt pedig az 1495. évnek augusztusában, hogy Lisa el is t?nt Leonardo életéb?l: akkor mindketten azt hitték: örökre, véglegesen t?nt el. Ment, ment Lisa, elment…
– folytatódik holnap –
Legutóbbi módosítás: 2009.04.21. @ 07:35 :: Kavyamitra Maróti György
