Lesz…
Lesz még egy meleg május éj,
mikor újra
kertembe lépsz.
Elvadult homokfövenye
fehér cip?cskéid öleli át, várlak remegve…
Egy találkozás még, múltamból érkezett,
s a fák majd dalba kezdenek…
Bezárt ablakaim kinyílnak újra, s láthatod
fehér szekrénykén a vázában hagyott
elszáradt fakult margarétacsokor
zörögni fog
kísértetiesen, mintha Miserere hangja szólna!…
Lesz még egy meleg május éj.
S ha eljössz valóba
az„Olimpia” kép holt arca újra él,
lihegve üt a falióra, szobámban akkor
sz?nyegek vonaglanak némán a padlón…
Egy bolondos szellem ellebeg
mélykék pamlag,
fehér csipketerít?k felett,
szárnyai ellobbantják a gyertyalángot,
és mi,
a megszeppent függönyök megett
maradunk él? halottak, akárha sírban temetve,
és szeretkezünk felhevülten, feny?illatban veszve.
És azután…
Lesz még egy este, épp, mint a többi.
Eljössz akkor is,
egy októberi estén diszkrét kopogással,
ó, falevelek,
képzelet,
pillám remegése,
létünk egymással…
Jaj!…ez az utolsó este, mikor eljöhetsz titkon,
?szi álmodozásaim végtelen sora
versbe sz?ve,- hímzés finom batiszton-
az elválás szimbóluma…
Összesen ennyi…
És aztán
nem lesz többé semmi,
nem kél fel a nap
nem világít a hold,
nem lesznek csillagok…
S arcok, amiben létezünk,
lehet, azok
már nem is mi leszünk!…
Va fi...
Va fi-ntr-o noapte caldÃ?Æ? de mai.
Când vei intra
În parcul meu,
Nisipul aleilor de�Ÿarte,
ÎmbrÃ?Æ?Ã?£iÃ?ŸÃ?Æ?nd pantofii tÃ?Æ?i albi, va tresÃ?Æ?ri…
La revederea celei venite de departe
Copacii vor zâmbi…
Ferestrele-mi închise se vor deschide iar,
�ži-n vazele uitate pe albe etajere,
Buchetele uscate de alb mÃ?Æ?rgÃ?Æ?ritar
Vor palpita
Ca-n ascultarea unui demonic Miserere!…
Va fi-ntr-o noapte caldÃ?Æ? de mai.
Când vei veni,
“Olimpia” din cadru-i îÃ?£i va surâde iar,
Ceasornicu-n perete va respira mai rar
Ã?ži mutele covoare, pe jos, vor tresÃ?Æ?ri…
Demonul nebuniei va coborî din nou
Pe-albastrele sofale
�ži albele dantele,
Aripa lui va stinge lumina-n candelabru,
Iar noi,
Sub ocrotirea tÃ?Æ?cutelor perdele,
Postum ca Ã?Ÿi-ngropaÃ?£ii de vii, într-un cavou,
Ne vom iubi-n parfumuri de brad �Ÿi de cinabru.
Ã?ži-apoi…
Va fi într-o searÃ?Æ? poate ca Ã?Ÿi-alte seri.
Va fi
O searÃ?Æ? de octombre cu palpitÃ?Æ?ri discrete
De frunze,
De imagini,
De pleoape
Ã?ži regrete…
Vai!… cea din urmÃ?Æ? searÃ?Æ? când tu vei mai veni
Va fi o aiurare de toamnÃ?Æ? pe sfârÃ?Ÿite,
O aiurare-n versuri brodate pe-o batistÃ?Æ? –
Simbolul despÃ?Æ?rÃ?£irii…
Ã?ži-atâta tot…
�ži-apoi
Nu va mai fi nimica,
Nu va mai fi nici soare,
Nu va mai fi nici lunÃ?Æ?
Nici stele cÃ?Æ?zÃ?Æ?toare…
Ã?ži faÃ?£Ã?Æ? de noi singuri,
Poate,
Nu vom mai fi nici noi!…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Koosán Ildikó
