Egyszer megkérdezték t?lem, mit tennék, ha három percre én lehetnék Isten? Csak három perc… És nem kérhetek újabb perceket, órákat, vagy az örökkévalóságot abban a fenséges állapotban.
Azt hiszem, kezdetben kikötném, hogy azért bukkanjak rá a saját tudatomra az isteni éterben, mert nem mindegy, hogy maga az Isten vagyok, vagy Én magam vagyok isteni képességekkel felruházva. De ha ezt az apró akadályt keresztülszökelltük, akár el is kezd?dhetne a játék.
Vajon milyen érzés egyáltalán Istennek lenni? Fenn állok majd a csillagok lépcs?jén, és térképszer?en szétterítve fekszenek el?ttem a világ dolgai? Vagy inkább egy kristály-gömbben kutatom végtelen birodalmam földi bajait? És ugye nem csak a rosszat látnám, azt, ami még javításra szorul? Nem jutalmam, jogom lenne minden általam megváltoztatott, szép cselekedetet látni és érezni?
S?t, ha jobban belegondolok, mint évekig esend?, földi por, meg tudnék-e egyáltalán mozdulni, ha minden hatalom csak az én gondolataimtól függ? Nem lenne túl nagy megrázkódtatás ez a lelkemnek: egyszerre megdönthetetlenné és mindenhatóvá válni?
Ám feltételezzük, hogy ezeket is sikerül túllépnem – mert ha Isten vagyok, megparancsolhatom magamnak, hogy küzdjem le percnyi zavaromat. Csak egy legyintés a kezemmel.
De mit tennék ekkor? Állítólag a nevetés mindenre gyógyszer, és mindenkinek jót tesz, ezért el?ször talán a Kínai Nagyfalba ütnék bele egy szöget, amit soha, senki nem húzhatna ki.
Aztán kihúznám, majd röhögnék egyet a sületlenségemen: nyugodtan istenkedhetnék, erre én szögekkel szórakozok. S persze, nem mellékesen, itt elkezd?dne az ellentét a tulajdon személyemmel kapcsolatban, hogy hogyan is vagyok mindenható, ha a kihúzhatatlan szöget kihúztam? Én hamisítanám meg tulajdon létezésem tökéletességét?
Másik példaként itt a görög polgár története is, aki azt mondta: “hazudok”. És akkor ki lesz rá alkalmas, hogy megállapítsa, hazudik-e, vagy igazat mond? Hisz ha valóban hazudik, akkor nem hazudik, s ha nem hazudik, akkor igazat mond, tehát hazudik, íme, ennyit a feloldhatatlan ellentmondás klasszikus példájáról. Azt persze ne felejtsük ki, hogy ez a remek krétai ember, jelent?ségteljes mondata után jogi pályára lépett.*
De én, mint Isten, miért ne oldhatnám fel ezt az ellentmondást? Hogy miképp tenném, azt még nem tudom, de abban a három percben bizonyára megtalálnám rá a választ.
Azonban ha mégsem, akkor hagyjuk az egészet. A gondolat elvetve, nem ütögetek szögeket több ezer éves falakba, és nem oldok fel semmilyen példát saját gúzsa alól.
Tulajdonképpen minden a hangulattól függ. Ne mondja senki, hogy Isten mindig jókedv?, vagy folyton házsártos, vagy ha nincs létez? teste, csupán fény-alakban létezik, hát mondjuk azt, hogy balfénnyel kelt fel.
Esetleg olvasgatós kedvemben lennék, és felnyitnám az Isteni Krónikát, ahol megtalálnám a következ? történetet: Isten egyszer bújócskázni akart az emberekkel (öreg Isten nem vén Isten), és megkérdezte h? angyalait, hova bújjon? A hold túloldalára? Nem. A hegy tetejére? Nem. A tenger mélyére? Nem. Akkor hova? Megkereste a híres mestert, aki azt mondta: az emberek szívébe; mert ott keresnek majd utoljára.**
És akkor rájövök, hogy abban a három rövid percben teljesen felesleges lenne az embereket megajándékoznom tulajdon Istenségem tisztaságával, mert azt úgysem lelnék meg magukban. Elveszettek, elveszettek mind, és nem közvetlen feladatom, hogy egyszer visszataláljanak, csak segíthetem ?ket, de nem irányíthatom. Ha egy gyermekre folyton rászólunk, hogy ne egye forrón a levest, örökös körforgás fog kialakulni – állandóan szólongatnunk kell majd. De ha egyszer hagyjuk, hogy megkóstolja a forró levest, és megégesse a szája szélét, akkor biztos, hogy többé nem kell figyelmeztetnünk. Az embereket sem intheti az Isten folyton rendre, majd visszatalálnak maguktól a jó útra, ha rájönnek, a gy?lölet önmagunk megalázása.
Ha nem? Erre egy válasz van: elég nagy a Pokol is.
Ám ha ezt mindet már most megtárgyaltam magammal, akkor a három perc alatt fel sem bukkannának ezek a kérdések. Szerencsésen el?re gondolkodtam.
Tehát még mindig ott lenne az a három perc. Rendben. Teremtsünk tökéletességet. De nem a szokványos, megtervezett módon. A betegségeket nem irtanám ki. Dehogy tenném! Nem vállalom a túlnépesedést szeretett bolygómon. Persze támogathatnám az isteni születésszabályozást, de Istenként nem célom a teremtményeim születését megakadályozni, ez már rég nem az én hatásköröm. Ha egy lélek élni szeretne, nem tarthatom er?vel a gólyák között. Akkor inkább maradjanak a betegségek. A rosszak el?bb-utóbb úgyis Pokolra jutnak, legalább többé nem szennyezhetik a Föld ártatlanságát, a jók pedig hamarabb érhetnek fel hozzám a Mennyországba.
Ugyanígy cselekednék a háborúkkal is. Ezek az emberi gondolkodás szüleményei, az érzéseké, ha mindenkit békére kényszerítenék – holott háborúzni szeretnének a maguk igazáért -, akkor én is igazságtalanná válnék. Nem er?ltethetem rá önálló lényekre a saját akaratom.
A természeti csapások a bolygó egyensúlyáért felelnek. Nélkülük nincs Föld, tessék választani a két hirdetés között. Föld cunamikkal lakható, olcsó áron, vagy cunami nélkül olcsó semmi az univerzumban.
Minden csak rajtam múlik, és azon, hogy rájövök-e arra, hogy rossz nélkül nincs jó sem, és a Tökéletességnek ára van.
S még mindig itt a három perc. Talán cselekedni is kellene valamit, ha már megadatott a lehet?ség. Szeretnék egy tökéletes világot. Majd egyszer, valamikor. De ne az én kezem alatt szülessen meg ez a világforma, hanem az emberek között. Mint ember, úgy alkossuk meg a Tökéleteset.
Persze, a segítség sosem árt. Három perc indul.
Bestoppolhatnám esetleg az ózonlyukat, akkor csökkenne a h?mérséklet, a sivatagok újra term?vé válnának, az éhezés csillapodna.
Elültetnék némi jóságot az emberek lelkébe, nem sokat, csak annyit, hogy kés?bb maguktól is rájöjjenek arra, miért és hogyan érdemes élni.
Végül adnék egy új irányt nekik, amit követhetnek a Jóság felé, és csak rajtuk múlna, hogy követik-e? Minél többen követik, annál jobban használtam fel azt a három percet.
Ezzel minddel végeznék két perc ötvenkilenc másodperc alatt, azt a maradó egy másodpercet pedig megtartanám magamnak. Hogy mire? Titok. De nem hiszem, hogy önz?ség lenne egy másodpercet magamra áldozni a három percb?l.
Ha pedig rosszul sülnek el a dolgok, amiket én elintéztem, még arra is lenne egy válaszom: Tévedni emberi dolog. Minél többet tévedek, annál emberibb vagyok. A hibáim is csak azt mutatnák, hogy emberb?l váltam Istenné három percre.
Talán ezt most ?, a Mindenható is olvassa; legalább lesz alkalma kétszer is meggondolni, hogy megadja-e azt a három percet…
*
“Hazudok – mondta a krétai s szájtátva néztek rá:
ha valóban hazudik, akkor nem hazudik,
s ha nem hazudik, akkor igazat mond, tehát hazudik.
Így fogalmazta meg minden id?kre a feloldhatatlan ellentmondás
klasszikus példáját a krétai, majd jogi pályára lépett.”
/Feleki Géza, humorista/
**
“A Mestert már életében legendák övezték. Azt tartották, hogy egyszer Isten is tanácsért fordult hozzá:
– Bújócskázni akarok az emberekkel. Megkérdeztem az angyalaimat, hogy szerintük melyik a legjobb búvóhely. Volt, aki azt mondta, hogy az óceán feneke. Mások a legmagasabb hegycsúcsot ajánlották. Megint mások a hold túlsó oldalát vagy egy távoli csillagot. Te mit ajánlasz?
– Rejt?zz el az emberi szívben – válaszolt a Mester. – Az lesz az utolsó hely, ahol keresni fognak.
/Anthony de Mello/
