Tamin egy sötét barlangnyílás előtt szállt le vele.
– Itt él a Főnix és a barlang mélyén őrzi a kék kristályt – mondta Tamin.
Adelina óvatosan lépett be a nyíláson és lassan, kezével a köveket tapogatva lépkedett egyre beljebb és beljebb. Szeme lassacskán megszokta a sötétséget, már látta hova lép és azt is látta micsoda rémséges, soha nem látott lények lepik el a falakat. A rémálomszerű szörnyek belekapaszkodtak, tépték a ruháját, haját, nyirkos kezeikkel a bőrére tapadtak, hegyes fogaikkal harapdálták. Adelina egyre több sebből vérzett, léptei lassúbbak lettek, már csak vonszolta magát. Úgy érezte ereje végére ért, nem bír többet egy lépést sem tenni. Itt marad örökre a félelmetes barlang mélyén, a rémlények fogságában.
Ebben a pillanatban a nyakában lógó gyöngy felszikrázott, s fényétől a szörnyetegek hanyatt–homlok menekültek ki a barlangból és a lány összeszedve minden erejét, végre eljutott a barlang kiszélesedő termébe. A derengő fényben egy feléje repülő árnyalakot pillantott meg.
– Ki vagy és miért zavarsz magányomban? – kérdezte a Főnix.
– Adelina vagyok, a Gyöngy királynőjének lánya, s a kristályért jöttem, melyet őrzöl.
Főnix haragosan pillantott rá.
– Betörtél a házamba, előzted házőrző rémeimet, és még te kéred tőlem a kristálytő Nap, mint nap gyönyörködöm szikrázó szépségében, nem szívesen válnék meg tőle. De lássuk, mit ajánlasz fel cserébe!
A lány tanácstalanul nézte az előtte röpdöső Főnixet.
– Mit adhatnék neked? Mondd, meg mit kívánsz, s én megpróbálom teljesíteni!
A Főnix körberepülte a lányt, majd megszólalt:
– Add nekem a legdrágább kincsedet! Add nekem a nyakláncod!
Adelina tétován állt néhány pillanatig. A nyakláncát kéri a Főnix?
Az lehetetlen, hogy odaadja, hiszen ez az egyetlen emléke, melyet soha nem látott édesanyjától kapott!
Kezébe fogta a medált, végigsimított a szirmokon s közben az erdőkre gondolt, melyekben nem röpködnek madarak, a vizekre, melyek medrében nincs élet.
Lassú vontatott mozdulattal akasztotta ki a nyakából az ékszert.
– Itt van – nyújtotta a Főnix felé –, vedd el, a tiéd!
A Főnix kagylóberakással borított szépséges dobozt vett elő, ebbe rakta bele az ékszert, majd átnyújtotta a halványkéken szikrázó öklömnyi kristályt.
– Vidd – mondta –, megfizetted az árát!
Adelina megköszönte és elbúcsúzott.
A barlang bejáratánál már türelmetlenül várta az aggódó Tamin.
– Mi történt veled? – kérdezte ijedten, amikor meglátta tépett ruháját, vérző karját.
– Nincs semmi bajom, menjünk máris a Varázshegyre! – válaszolta a lány.
Tamin megállt a kráter szélén.
– Óvatosan dobd! – figyelmeztette Adelinát.
Abban a pillanatban, ahogy a kristály a tűzbe csapódott, a föld megremegett a lábuk alatt és hatalmas, kék lángnyelv csapott ki a hegy gyomrából. A lángnyelv lassan visszahúzódott a mélybe, kék szikrákat lövellve ki magából, melyek vidáman táncolva lebegtek a hegy felett. A szikrákat hátára kapta a lágy szellő s amerre vitte őket, állatok lepték el a földet. Hatalmas, lila és zöld színű Majé–madarak röpködtek a hegy fölött, a réteken nyulak és őzek játszadoztak, az erdőben emberi szem által soha nem látott háromszarvú lények ügettek a folyó felé. A vizekben ezüstpöttyös, arannyal csíkozott hátú halak cikáztak, a part menti köveken pedig békák gyakoroltak az esti koncertre.
Tamin hálásan mondott köszönetet Adelinának, majd visszavitte a palotába és finom vacsorával kínálta, sebeit gyógyító kenőccsel kente be, majd bekísérte a hálószobába.
Reggel Adelina lombsusogásra és madárcsicsergésre ébredt. Jó darabig csukott szemmel feküdt az ágyban. Aggódva gondolt az utolsó próbára. Vajon mi vár rá, mit kell tennie, mit kell adnia a kristályért, mellyel megválthatja a Gyöngy népének életét?
Ezen a napon nem kellett messzire repülniük. Tamin a kráter szélén ereszkedett le, fejével a mélység felé intett.
– Itt él a Varázshegy Szelleme és itt őrzi a vörös kristályt.
Kérlek nagyon vigyázz magadra, te vagy az egyetlen reménységünk! – hajtotta fejét a ló a lány vállára.
– Vigyázok, megígérem – simogatta meg Tamin sörényét Adelina, majd lassan ereszkedni kezdett lefelé a félelmetes mélységbe. Görcsösen kapaszkodott a kiálló kövekbe, lábaival megpróbált támasztékot találni a csúszós sziklákon. Lenézni nem mert, félt, hogy a szédítő szakadék magába szippantja. Arra gondolt, hogy nincs már nyaklánca, nincs, ami segítségére siethetne a bajban. Egyes egyedül csak magára számíthat. Egy kis kiszögellő párkányon sikerült biztonságosan megvetnie a lábát, pihenésképpen széjjelnézett s egy vöröses árnyat vett észre, mely a kráter túloldaláról lebegett felé.
– A Varázshegy szelleme vagyok – mondta az árny –, már vártalak, tudtam, hogy előbb–utóbb jönni fogsz. Mit tudsz nekem felajánlani a kristályért cserébe?
A lány végignézett magán.
– A hajamat a Tündérnek adtam, egyetlen kincsemet, a nyakláncot a Főnixnek, semmim nem maradt, amit felajánlhatnék neked.
– Dehogynem! – kacagott fel a hegy szelleme. – A Gyöngy népének életéért cserébe, add a saját életed!
Adelina döbbenten állt. A szellem az életét követeli? Nem, ez lehetetlen! Senki nem várhatja el tőle, hogy az életét feláldozza! Most azonnal felmászik, megkéri Tamint, hogy máris vigye vissza a tengerhez, és hazaúszik. Vissza Apához, aki már nagyon aggódhat miatta. Elfelejti ezt az egész rémálmot és élnek tovább úgy, mint eddig…
Már mozdult, hogy visszakapaszkodjon, amikor felnézett és megpillantotta a kráter fölé hajló fehér lovat, aki aggódva kereste őt tekintetével. Abban a pillanatban tudta, hogy nincs tovább. Soha nem felejtheti el mindazt, ami itt történt vele! Nem élhet úgy tovább, mint eddig. Álmaiban újra és újra kísértenék a Hétszirmú virág gyöngyének kiszáradt erdei, kővé változott lakói. Ugyan milyen élet lenne az, amelyben soha nem tudná megbocsátani magának, hogy pusztulni hagyta édesanyja világátő!
Felnézett az égre. Hallotta a madarak csicsergését, a vizek csobogását, látta feje fölött röpködni a csodálatos Majé–madarakat.
– Rendben van – mondta a szellemnek. – Legyen tiéd az életem!
Tenyerébe szorította a vörösen szikrázó kristályt és levetette magát a mélybe. Zuhanás közben a kristály kiesett a kezéből és belezuhant a lángtengerbe.
Abban a pillanatban, ahogy a kristály a tűzbe csapódott, a föld megremegett és hatalmas, vörös lángnyelv csapott ki a hegy gyomrából. Ám addigra a Majé–madarak már a lány után vetették magukat, villámgyors röppenéssel kimenekítették a hegy mélyéből és óvatosan a palota kertjének puha pázsitjára fektették. Amikor Adelina magához tért, első pillantása a Varázshegy csúcsára esett. A hegy fölött zöld, kék és vörös szikrák táncoltak, a palota kertje tele volt emberekkel s egyikük, egy fehér ruhás, kedves arcú, bölcs tekintető férfi aggodalmas arccal hajolt föléje. Ő volt Tamin.
Még aznap este vidám ünnepséget tartott a Hétszirmú virág gyöngyének népe. A palota kertjében énekeltek, mulatoztak, táncoltak, miközben a falakat beborító hétszirmú, piros virágok vidáman csilingeltek az esti szélben. Az emberek sorban járultak Adelina elé, hogy megköszönjék mindazt, amit értük tett. Hálából királynőjükké szerették volna választani, de Adelina nemet mondott a megtisztelő felkérésre.
– Nem maradhatok. Az én világom odafent van, ott szeretném leélni az életemet. Ott vár rám az édesapám, akit mindenkinél jobban szeretek a világon. Azt javaslom, válasszátok meg királyotokká Tamint, aki már számtalanszor bizonyította bölcsességét, hőségét és bátorságát. Az emberek kezüket magasba emelve, egyszerre kiáltották:
– Éljen új királyunk, Tamin!
Másnap újra összegyűltek, hogy elbúcsúzzanak Adelinától és elkísérjék a tengerig. Tamin király búcsúzóul kicsi fehér kagylót nyújtott át a lánynak.
– Fogadd el tőlünk ezt a kagylót, hogy mindig emlékezz ránk! Igazgyöngy van benne, s bármennyit veszel ki, soha nem fogy el belőle. Tarts meg bennünket jó emlékezetedben és kívánjuk, hogy élj boldogan! – mondta és megölelte Adelinát.
– Köszönöm nektek. Ígérem, soha nem felejtelek el benneteket! Éljetek boldogan! – kiáltotta a lány, majd megérintette a gömb falát és örökre eltőnt az integető emberek szeme elől.
Azóta hosszú évek teltek el. Adelina feleségül ment a kis tengerparti falu fiatal kovácsához. Férjével együtt gyönyörű ékszereket készítenek. Gyöngyökkel díszített karkötőket, násfákat, nyakékeket, melyeknek csodájára jár az egész világ.
Adelina még ma is szeret mezítláb sétálni a tengerpart homokjában, kagylókat, különleges alakú köveket keresgélve. Körülötte vidáman szaladgálnak, játszanak a gyermekei.
Előfordul, hogy a tenger hullámai hétszirmú piros virágfürtöt sodornak a partra, ilyenkor tudja, hogy a Gyöngyben élő barátai rá gondoltak.
Esténként néha kisétál a tengerhez, felül a parton álló lapos sziklára, melyet dagály idején körülölelnek a hullámok. Nézi a tengerben visszatükröződő holdat, a fodrozódó hullámokat, gyönyörködik a szikrázó csillagokban és megfürdeti arcát a szélben, mely felé sodorja a hétszirmú virágok csilingelését.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kovács Lilla Katalin
