Halmos Józsi alacsony, kövérkés, jellegtelen arcú fiatalember volt. Jó néhány évvel ezelőtt a katonaságnál ismerkedtünk meg, amikor ugyanabba a szakaszba osztottak bennünket. Józsi kálváriája már az első napon elkezdődött. Hiába keresgéltek, nem találtak számára olyan kisméretű ruhát, ami jó lett volna rá. Amikor felvette azt, amit végül a kezébe nyomtak, a körlet zengett a röhögéstől. A nadrág harmonikázó szárát még csak–csak megtartotta a surranó, de zubbonya hosszú ujjával egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vissza mégsem hajtogathatta, mint egy gondos mosónő.
– Nincs mit tenni haver, azt neked kell megtartanod – vigyorgott le rá a majd két méteres Szabó Pista. Nem is volt gond, egészen a sorakozóig, amikor is az éles szemű szakaszvezető kiszúrta magának Józsi furcsa kéztartását.
– Mit szorongatja azt a zubbonyujjat, engedje el és álljon egyenesen! – rikkantott rá.
Halmos engedelmes gyerek volt, most is azonnal szót fogadott. A ruhaujj engedett a gravitációnak és Józsi ott állt a szakasz jobb szélén feszes vigyázz –ban, miközben a zubbonya ujja vidáman himbálózott a térdeinél.
A szakaszvezető döbbenten bámulta az újoncot, holott akkor még sejtelme sem volt a jövőről, arról, hogy mennyit fog még szenvedni, amíg Halmos a keze alatt lesz.
A kicsi és fura kinézetű Józsiról hamar kiderült, hogy jópofa, értelmes srác, akivel bármiről el lehet beszélgetni, a lányokról, a bulizásról éppen úgy, mint a mikrobiológia rejtelmeiről.
Nem lehetett könnyű az ő kinézetével boldogulni az életben, talán ezért is igyekezett annyira, hogy jó katona legyen belőle. Lelkesen próbálta betartani a szabályokat, teljesíteni a parancsokat, az utasításokat.
Mondom próbálta…
Ugyanis a kis Halmosról nagyon hamar kiderült, hogy van egy komoly hiányossága. Egész egyszerűen nem volt képes megkülönböztetni a két kezét. Tudta, hogy van őneki egy jobb, meg egy bal keze, de – bármilyen hihetetlen – fogalma sem volt róla, hogy melyik, melyik. Gyakran láttuk a kaszárnyában elveszett arckifejezéssel bolyongani, mert képtelen volt követni még egy olyan egyszerű utasítást is, hogy a folyosó végén forduljon balra. Mindez azonban csak apróság ahhoz a problémához képest, amit ez a hiányossága az alaki kiképzésen okozott.
A szakaszvezető vezényszavai – miszerint: jobbra át, balra át – számára teljesen értelmezhetetlenek voltak, de mivel büszke fiú volt, nem akarta elárulni bizonytalanságát. Így aztán mindennapos látvány volt a gyakorlótéren, hogy a jobbra át vezényszó elhangzása után tizennyolc újonc fordult egy emberként Józsi felé, akinek megint sikerült végrehajtania egy tökéletes balra fordulást. Mivel mellettem állt, ilyenkor közvetlen közelről megszemléltük egymást, majd Józsi agyáig lassan eljutott az információ és pánikszerűen fordult át a helyes irányba.
A szakaszvezető az első hét végére lassú őszülésnek indult. Képtelen volt megérteni, hogy mi történik. Ő még ilyet életében nem látott, hogy egy középiskolát végzett ember, ennyire mafla legyen! Hát még, amikor hírét vette, hogy micsoda dicsőség érte kis városunkat: az eskütételt élő, egyenes adásban fogja közvetíteni a televízió!
Úristen! A szakaszvezető előtt rémálomként lebegett a látvány. Halmos, amint a zümmögő kamerák kereszttüzében, kétmillió ember szeme láttára forgolódik a sorban. Ráadásul a felettese kijelentette, hogy ha az eskütétel alatt bármi gikszer történik, három hónapra megvonja a kimenőjét.
Nem, ez nem történhet meg, határozta el! Még aznap érte jött Józsiért, s amíg mi a körletben pihentünk, külön kiképzést tartott neki.
– Jobbra át! Balra át! Nem arra! A másik bal keze felé! – hallatszott napokon keresztül a gyakorló térről.
S végül záróakkordként rezegtette meg az ablakot a szakaszvezető kétségbeesett üvöltése:
– Halmos maga marha, tűnjön el a szemem elől!
Katona annyit nem gyakorlatozott életében, mint Józsi az elkövetkező hetekben.
Az idő rohant, az eskütételig már csak három nap volt hátra. Elpróbáltuk, hogyan vonulunk be a térre – s láss csodát, nem volt semmi gond. – Józsi szépen menetelt velünk együtt. A szakaszvezető szívében éledezni kezdett a remény. Halmos is kezdte elbízni magát. Ekkor felharsant a következő vezényszó:
– Balra át! Szakasz indulj!
Józsi határozottan jobbra fordult és magabiztosan masírozott kifelé a térről. Jó néhány métert megtett már, mire gyanút fogott: mintha az ütemes léptek távolodnának tőle! A válla fölött hátrasandítva még látta amint a szakasz utolsó embere is elvonul a térről. Rémült arccal futott utánunk, a puska csak úgy ugrált a vállán.
A szakaszvezető ekkor adta fel a küzdelmet. Ebéd után megjelent a körletben és magához szólította Józsit.
– Halmos! Maga nem vehet részt az eskütételen. Majd addig olvasgat vagy tv–zik, az esküt meg leteszi a szobámban négyszemközt. Én nem vállalom azt a szégyent, hogy kiálljak magával!
Józsi rémülten nézett, és ijedtében még kisebbre töpörödött, mint amilyen eddig volt.
– Szakaszvezető úr, nagyon kérem, engedje meg, hogy ott legyek az ünnepségen! Itt lesznek a szüleim is. A húgom a Dunántúlról utazik ide, hogy láthasson, ráadásul az egész falu a tv előtt fog ülni, mert megírtam, hogy benne leszek az adásban!
A szakaszvezető aznap éjjel nem aludt. Azon gondolkodott, hogy mit is fog csinálni három hónapig a laktanyában, mert ha Halmos ott lesz a többiekkel, akkor nincs az, az isten, hogy ő megússza a kimenőmegvonást.
A kétségbeesés olykor nagy ötletek szülőatyja lehet. Másnap reggel a szakaszvezető derűs arccal jelent meg a körletben és magához intett.
– Idefigyeljen Makai, megtaláltam a megoldást, hogyan fordítsuk Halmost a jó irányba! Amikor kivonulunk a térre, akkor maga megfogja a kisujját és annál fogva irányítja. Mindig abba az irányba mozdítja az ujját, amerre fordulni kell!
Döbbenten néztem bizakodó arcát.
– Szakaszvezető úr, ezt nem teheti velem! Itt lesz a menyasszonyom, akivel a bevonulásom óta nem találkoztam. Ha meglát engem meg a köpcös Halmost, amint kisujjunkat meghitten összekulcsolva álljuk végig az esküt, én többet az életben nem látom azt a lányt, nemhogy hozzám jönne feleségül!
A szakaszvezető arcáról eltűnt a bizakodó arckifejezés. Komoran végigmért, sarkon fordult s már csak az ajtóból vetette oda:
– Nem érdekel, hogy csinálja, de ha Halmos csak egyetlen lépést is elvét, akkor magát teszem felelőssé!
Hú, az anyád! Most mit csináljak? Ha tizenkilenc éven keresztül képtelen volt megjegyezni, hogy melyik a jobb keze, hogyan tanítsam meg vele egyetlen nap alatt?! Járt az agyam, mint a motolla. Mi lenne, ha egy vékony cérnával magamhoz kötözném Józsit, és akkor arra kell mozdulnia, amerre én fordulok? Ááá, marhaság! A kivonulás előtt jobbra kell fordulnunk, ha eltéveszti, megint szembe találom vele magam, hiába a madzag…meg egyébként is…még a végén belecsavarodik az a szerencsétlen.
De akkor mi lesz holnap?
Egész éjjel forgolódtam, de reggelre készen állt a terv.
Az ünnepség tíz órakor kezdődik, addig még megtanulhatja, legalábbis van rá esély.
Rohantam az ágyához.
– Halmos, vegyél elő egy tiszta gatyát. Megtanítalak rá, hogy melyik a jobb kezed.
– Megőrültél? – pislogott álmosan. Mit akarsz a gatyámmal?
– Add már ide, meg adj egy kisollót is, közben elmagyarázom mi a tervem!
A kisollóval kibontottam az alsónadrág korcát és kihúztam belőle a gumiszalagot. Hozzámértem Józsi csuklójához, aztán a gumi végeit összevarrtam és az így elkészült karikát ráhúztam a jobb kezére.
– Na – mondtam elégedetten –, ezt fogod viselni az ünnepségen.
– Te nem vagy normális Makai, dehogy viselem én ezt a vacakot! Tudod, hogy szorít? Máris megfájdult a csuklóm! – fortyant fel Józsi.
– Pontosan ez a lényeg, hogy megfájduljon – lelkesedtem a tervemért. – Onnan fogod tudni, hogy melyik a jobb kezed, hogy az fáj. Mondogasd szépen magadban:
– Ame–lyik szo–rít az a jobb, ame–lyik szo–rít az a jobb!
– Értem én, hogy mit akarsz, de te is értsd meg, hogy már lilul a kezem! – panaszkodott Józsi.
– Na idefigyeljél drága cimborám! Még mindig inkább a csuklód fájjon a gumitól, mint a feneked attól a két hatalmas rúgástól, amit tőlem kapsz, ha csak egyetlen hibát is vétesz! – vágtam el zord arccal a nyafogást.
Józsi nagyot nyelt és nem vitatkozott tovább. Az ünnepség előtt mártír arccal, de szó nélkül húzta fel a gumikarikát. Nekem már csak az volt a dolgom, hogy lecibáljam a bal kezéről és áthúzzam a másikra.
– Ez a jobb kezed te szerencsétlen! Nem felejtetted el a mondókát?
– Azóta egyfolytában azt mondogatom – intett megnyugtatóan.
Az eskütétel alatt végig őt figyeltem a szemem sarkából. Látszott rajta, hogy ideges, de egyelőre még mindent jól csinált. Ekkor következett az ünnepség számukra legkritikusabb pontja, a kivonulás. A szakaszvezető megfordult, lemondó pillantást vetett Józsira, nagy levegőt vett és elkiáltotta magát:
– Jobbra át! Lépés utánam, in–dulj!
Józsi gyors, óvatos pillantást vetett minkét kezére, s amelyiket lilásan szederjesnek látta, abba az irányba fordulva, szabályos lépésekkel kimasírozott a térről. Megkönnyebbülten masíroztunk utána. A körletben tombolva tört ki belőlünk a hetek óta felgyülemlett feszültség. Józsit örömmámorban dobáltuk a levegőbe és még elkapni sem felejtettük el.
Amikor végre letettük odajött hozzám, kezet fogott velem s csak annyit mondott:
– Köszönöm!
A mafla Józsi egyetemet végzett és jelenleg is ott dolgozik. Halmos professzort szeretik a diákjai, professzor társai pedig tisztelik. Szerencsére még egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérje a nagy tudású professzort, ugyan mutassa már meg melyik a jobb keze!
A szakaszvezetővel néhány évvel ezelőtt, egy kellemes nyárestén, a főtéren találkoztam. Megörültünk egymásnak, s mivel mindketten ráértünk, beültünk a Jázmin presszó hangulatos kerthelyiségébe egy kis beszélgetésre. Miután elsoroltuk kivel mi történt az elmúlt évek alatt, eszembe jutott Józsi.
– Emlékszik–e még Halmosra? – kérdeztem a szakaszvezetőt.
Elkomorult arccal nézett rám.
– Bár elfelejteném!! Fülledt nyári éjszakákon, amikor dobogó szívvel, csatakosra izzadva, levegő után kapkodva ébredek fel az éjszaka közepén, mindig tudom, hogy róla álmodtam.
Álmomban ketten állunk egy hatalmas tér közepén. A téren felállított tribünön kormányfők, miniszterelnökök ülnek. A zenekar indulót játszik, mellettünk villognak a fényképezőgépek vakui, mögöttünk a világ összes tv társaságának felvevőgépei zümmögnek.
Tudom, hogy minden rajtunk múlik, rajtam és Halmoson. Ha csak egyetlen apró hibát vétünk, akkor valami iszonyú fog történni. A szívem a torkomban dobog, a hátamon jéghideg verítékpatakok folydogálnak. Tudom, hogy a zenekar azonnal elhallgat s nekem akkor vezényelnem kell. Halmosnak JOBBRA menetelve kell elhagynia a teret. Váratlanul csend lesz, minden szem ránk mered.
Nincs tovább, vezényelnem kell.
Halmos ott áll velem szemben a harmónikázó nadrágjában és én tudom, hogy a csuklóján NINCS ott a gumi!
Legutóbbi módosítás: 2009.04.20. @ 16:49 :: Kovács Lilla Katalin
