Kis kertünk els? virágait kivittem a temet?be. Nagymamámék, és Judit nyugszanak ott. Amikor meglátogatom a sírt, távolabbi temet?ben nyugvó szeretteimre is gondolok, amikor virágot viszek. Nem tudok eljutni gyakran nagymamámékhoz, nagynénémékhez, szüleimhez Szegedre, a Belvárosi temet?be. Évenként egyszer meglátogatom a sírt. Sógoromhoz, Fricihez, Pali bácsiékhoz, és a többi rokon sírjához is ritkán jutok el. Ma temették egy aranyos ismer?sömet, Rózsa nénit Farkasréten, ugyanakkor Hódmez?vásárhelyen Margó nénit, a mórahalmi szomszédunkat. Nem tudtam részt venni a temetésen, de most, amikor Judit keresztanyám, és nagyszüleim sírjánál elhelyeztem virágaimat, akik közül Judit volt az, akit nagyon szerettem, nagyszüleimet nem ismerhettem, de édesapám és Judit elbeszéléseib?l ítélve nagyszer? emberek voltak, általuk is szerettem ?ket. Rájuk is gondoltam virágaimmal. Minden szerettem emlékére gyújtottam meg a gyertyát. E temet?ben töltött félóra felidézte emlékeimet róluk. Nehéz elválni t?lük, gyakran eszembe jutnak a mindennapokban. Aki eltávoztak e földi világból, emlékeztetnek rájuk illatok, ízek, mondatok. Úgy érzem, ha mi elmegyünk erre a hosszú útra, ránk is gondol majd valaki, aki ismert és szeretett bennünket. Anti és én úgy tervezzük, és megkértük fiainkat, hogy ne temet?ben helyezzenek végs? nyugalomra minket, hanem ott, ahol mi jól éreztük magunkat. Életünk során sokszor kirándultunk a Nagymez?n, ott szórják majd szét hamvainkat. Menjenek ki oda, és emlékezzenek ránk, ne a sírunkra vigyék az emlékezés virágait, hanem tegyenek egy vidám sétát a Nagymez?n, szedjenek össze néhány mezei virágot, és úgy gondoljanak ránk, mintha a részesei lennénk e gyönyör? tájnak. Szippantsák be a friss erdei leveg?t, tölt?djenek fel vele, hallgassák a madarad csicsergését, nézzék a fenyveserd?t, a fiatal gyertyános, amint növekszik, a gombákat, amik teremnek, ballagjanak az ösvényeken, mint el?deink, a nagy turisták.
Mi egész életünkben szerettük az erd?t. Anti erd?mérnökként, én, és családom id?s, és fiatalabb tagjai turistaként. Tiszteljenek meg azzal, hogy az, ami számunkra értékes volt, ami feltöltött bennünket, ott helyezzenek el végs? nyugalomra, egy fa alatt ássák el a hamvvedret, és szórják szét hamvainkat abban az erd?ben, ahol mindig jól éreztük magunkat.
Eszembe jut egy emlék, amikor a négyéves kisfiam, Simi elveszett a mályinkai erd?ben. A szokásos névnapi találkozót tartottuk Mályinkán, testvérek, unokatestvérek, azok leszármazottai ünnepelték együtt a soros névnapokat: Erzsébet-, Katalin- és István-napot. Tél volt, és nagy hó. Felmentünk a hegytet?re, és onnan szétnéztünk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a kisfiam lemaradt, nem jött velünk. Egy tisztáson láttam utoljára. Gyorsan lerohantam, de már nem volt ott. Mondtam pedig neki, hogy várjon ránk, tíz perc múlva itt vagyunk. Elt?nt, elveszett a fiam. Borzasztó érzés volt, és egyre sötétebb lett. Visszafelé az úton szólítgattuk, de senki sem felelt. Nem tudtam, hová merre indult, melyik úton. Haza tud-e menni, a házba, ahol megszálltunk. Az utak többfelé ágaztak, már arra gondoltam, hogy megkérjük Mályinka összes lakosát, segítsenek megkeresni a fiamat. Többfelé szóródtunk, hátha megtaláljuk valamelyik úton. Mentünk lefelé, a homályos alkonyatban nehéz volt ?t keresni. Elindultunk a különböz? útelágazásokon, de sehol sem leltünk rá. Az ijedelem szárnyakat adott nekünk, szinte szaladtunk lefelé. Korábban sokszor kirándultunk együtt, de nem tudhattam, ? melyik utat választja, eléri-e a házat, vagy valahol megbotlik, elesik, mi hiába kiabálunk, nem hallja. Valamelyik bokor alatt fekszik sebesülten, és ott is marad egész éjszaka, mert nem találjuk meg. Hideg volt, akár meg is fagyhat. Hamar elértük a házat. Hála Istennek, amikor összetalálkoztunk a háznál, már jött felénk Süne, hogy Simi egészséges, hazaért épségben, nem sérült meg. Nem tudom, mi vezette haza a helyes úton, talán a jó megfigyel? képessége, és ezért talált rá az útra, de az a gondolat is megfordult bennem, hogy ezt a kisfiút Isten segítette ahhoz, hogy sikerült megtalálnia a megfelel? utat. Süne mondta nekem, hogy ne szidjam meg Simit, ? már megtette, megkapta a magáét engedetlensége miatt. Nem is tudtam volna ?t megszidni, csak karjaimba kaptam és zokogtam örömömben, hogy egyedül megtalálta a szállásunkat. Nem tudom, ennyi év után sem, hogy mi, vagy ki vezette ?t, de biztos vagyok abban, hogy Isten segítségével jutott haza. Ez borzasztó élmény volt, alig tudtam magamhoz térni, természetesen Simiben is mély nyomokat hagyott, de szerencsére jól végz?dött. Elbeszélgettem vele, amikor lecsillapodtam, hogy máskor várjon meg minket, ne induljon el egyedül az ismeretlen úton, de nem tudtam rá igazán haragudni. Becsültem bátorságáért, és tiszteltem jó megfigyel? képességéért, hogy a homályos erd?ben el mert indulni, sikerült megtalálnia az utat, és hazaért a szállásra.
Utána évek múlva álmodtam ennek hatására azt, hogy a strandon elt?nt a kisfiam. Ez egy rémálom volt, biztosan sok más esemény is közrejátszott ebben. Egyik pillanatról a másikra nem láttam, hová t?nt el a kisfiam. Kerestem mindenütt, a medencéknél, a parkban, bokrok között, az öltöz?kben, a kabinoknál, de sehol sem találtam. Végül egy zuhanyzóban találtam rá, ahol meztelenül, kiszolgáltatva állt ott, sírt a pici fiam. Végre rátaláltam, és magamhoz öleltem. Vigasztaltuk egymást, és nagyon boldogok voltunk, hogy újra együtt lehetünk. Ez az álombeli ölelés azóta is sokszor eszembe jut éber állapotomban is. A fiam hiánya, majd megtalálása olyan élmény, amit sohasem fogok elfelejteni.
Hasonlít ehhez a szüleim utolsó ölelése, szavaik, amit szinte öntudatlan állapotukban mondtak. Szeretetük még csillaglényként is segít abban, hogy elviselhessem a rám mért terheket, amit az élet elém tár. Köszönet a Mindenhatónak azért, hogy ?k az enyémek voltak, azt is, amit kaptam t?lük, és azért is, amivel a még él? szeretteimt?l kapok nap, mint nap.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.27. @ 17:35 :: Kühne Katalin
