Amikor az ember a szülőágyon fekszik, igazán csak magával van elfoglalva, nemcsak az újra rátörő fájdalom miatt, hanem azért is, mert elérkezet az a pillanat, amelyre kilenc hónapon keresztül várt. Végre megtörténik a találkozás a kisemberrel, aki ezentúl az élet értelmét jelenti majd. Ilyenkor csak futólag érzékeljük, hogy a világ nem áll meg körülöttünk. Én is csak napok múlva kezdtem összerakni a mozaik képeit.
A harmadik gyermekünket vártuk éppen. Kétségbeeséssel és fájdalommal kezdődött, mert túlhordtam, és meg kellet indítani a szülést. Aztán órákig feküdtem, vártam az újabb fájást, mérve az idejét, hallgatva a szívhangot.
Az ágyam mellett egy másik helységben is boldog babavárás eseményei zajlottak. A húsz év körüli, szép, hosszúhajú nő arcát is eltorzította a fájdalom, de két fájás között boldogan mosolygott, és fogta a férje kezét. Ennyit láttam, mielőtt behúzták a paravánt. A pár ismerősnek tűnt, mintha találkoztunk volna a rutinvizsgálatoknál. Harmóniát sugároztak, végtelen szeretetet, amelynek immár majd a baba is részese lesz.
Hirtelen nagy sürgés-forgás támadt, izgatott kiabálás… Ennyit láttam, hallottam. A többi a fájdalom ködébe merült. Mire ismét eszméltem, a döbbent arcú fiatalembert egy szülésznő gyorsan kitessékelte. Az arcán látszó kétségbeesésből tudtuk, hogy baj van.
Aztán egy újabb fájdalomhullám mindent eltörölt, és már csak az én gyönyörű kisfiam létezett. Igazi vasgyúró, egészséges, és tündéri!
A szőke, fiatal nőt a kórteremben láttam viszont. Szomorúan feküdt az ajtó melletti ágyon. Amikor a babákat hozták, ő vette a csipkeköntösét és kivonult a társalgóba, hogy ne lássa a mi boldogságunkat. A másik ágyon fekvő asszony mesélte el, hogy mi történt. A baba belegabalyodott a köldökzsinórba, és megfojtotta saját magát. Amikor észrevették, azonnal császározták, mégsem lehetett megmenteni.
Jaj, Istenem! — gondoltam mélységes megrendüléssel, s szinte menekültem volna el innen minél messzebbre, nehogy valami baj érje az én gyermekemet!
Délután, amikor lekísértem a családomat, láttam őket a társalgóban, csendesen beszélgettek egymás kezét fogva, s közben pergett a könnyük.
Másnap mi hazajöhettünk, miközben elpakoltam a dolgaimat, hallottam a közben bejövő ápolónő szavait. Csendesen beszélt, közben fogta a lány kezét.
— Engedje a könnyeit, kedves. Ilyenkor csak az segít. Higgye el, tudom, mit érez.
— Honnan tudná? — nézett rá szinte sértődötten.
— Vesztettem el babát én is — törölgette a szemét az ápolónő —, amikor az édesanyám leült az ágyam szélére, s látta a reménytelen fájdalmamat, csak ennyit mondott:
„Kisangyalka született”.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.04. @ 10:00 :: P. Borbély Katalin
