A kislány ült az íróasztalnál és tanult. Odakint lassan beesteledett, a lebukó nap utolsó sugarai, még aranyba burkolták a virágmintás tapétát. A gyerek mindebből csak annyit érzékelt, hogy fel kell kapcsolnia az olvasólámpát, mert már összemosódnak a betűk előtte. Azt sem vette észre, amikor anyja belépett. Az asszony sokáig nézte, nem akarta zavarni. Tekintetét körbe járatta a szobán, meg-megállt egy-egy éremnél, újra olvasta az oklevelek szövegét, melyek valamely sikeres helytállás eredményként kerültek a könyvespolc oldalára. Mosolyogva lépett az asztalhoz, megsimogatta a gyerek fejét. A kislány meglepetten nézett fel:
– Nem is vettelek észre.
– Nagyon elmélyültél. Mit olvasol? – s belelesett a nyitott könyvbe.
– A Didergő királyt.
– Ebből van egy másik változat. Várj, mindjárt megmutatom. – S a könyvespolchoz lépett levett onnan egy réges-régi könyvet.
– Nézd, nekem ezt, ebből olvasta az anyukám.
Felütötte a könyvet, s ahogy olvasni kezdte, megborzongott. Hirtelen megelevenedett a huzatos albérleti szoba, ahol a takaró alá bújva olvasták a szebbnél szebb meséket, és néha tényleg nem fűtötte őket más, csak a szeretet. Persze erről a gyerek mit sem tud. Nem is érti, miért peregnek a könnyei.
– Ne sírj, anyu a végén minden jóra fordul! – simogatta meg anyja kezét.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.23. @ 09:23 :: P. Borbély Katalin
