Ahogy kinyitotta a szemét rögtön tiszta volt a tudata is. Körül vette a sötétség és a csend, melyet csak a kakukkos óra ketyegése tört meg.
„A kakas előtt egy fél perccel” – mosolyodott el, ahogy eszébe jutott anyja mondása.
Kisgyerek korától mindig korán kelt. Csakugyan anyja már a kendőnél járt, amikor megszólalt a kakas.
A hideg víz az álom utolsó morzsáit is elűzte. Ma mégis kicsit fáradtabb volt, mint máskor. A szakajtó a tengerivel ott várta az ajtó mellett, felvette és indult a tyúkudvar felé. Kint még csak derengeni kezdett a hajnal.
Kiszórta a tengerit, a kútból friss vizet hozott, csak ezután engedte ki jószágot. Aztán visszament a házba. Itt is elvégezte a reggeli teendőket. Mire mindennel végzett eléggé elfáradt.
Ahogy leült a lócára, tekintetét a házioltárra emelte, keze önkéntelenül imára kulcsolódott. A Miatyánkat még hangosan mondta, aztán saját fohászát már hangtalanul, csak magának.
– Tudom, hogy sokszor kértem már tőled Uram főleg erőt. S adtál is, lásd kibírtam, még most is itt vagyok. Hozzád imádkoztam, amikor gyermekként, szigorú apai tekintettől kísérve dolgoztam a földeken. Te segítettél, amikor anyám beteg lett. Volt erőm gondozni, testvéreket nevelni. Erő kellett, hogy el tudjam temetni. Adtál segítséget is: időt a szerelemre, boldogságra is. Csak Pistámat ne vette volna el a háború. Nélküled nem tudtam volna felnevelni Ádámkámat. Erőt adtál, amikor el kellett engedni a főiskolára, pedig tudtam, hogy nem jön többé vissza. Igaz, hogy minden este telefonál, de ez mégsem ugyanaz. A jó szomszédok is mind elmentek.
84 év (s közben nagyot sóhajt).
Nem kell már az erő, hiszen már az unokám is férjhez ment. Csak Pistámhoz mennék.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.09. @ 12:00 :: P. Borbély Katalin
