Izgatottan ébredt. Fent volt még mielőtt az óra csörögni kezdett volna. Ma van a nagy nap, ma végre hazajön anyu. Mintha egy örökkévalóságig lett volna oda.
Ahogy a busz kigördült Ungvárról ő máris fellélegzett. Alig várta, hogy otthon legyen az ő kicsi lányánál. Szeme előtt összefutottak az országút melletti fák egyre csak a gyerek arcát látta. Vajon hogyan telt számára ez a két nap?
Az iskolában az órák borzasztó lassan vánszorogtak. A harmadik óra, a matek, éppen nem akart eltelni. „Vajon otthon lesz mire az iskolából haza érek?” – gondolta izgatottan.”Hozza-e az ajándékomat? Persze, hogy hozza, hiszen megígérte!”
„Holnap lesz nyolc éves vajon fog-e örülni a babának? Hogy mondjam meg neki, hogy már nem volt pénzem megvenni az órát, amit megígértem?” – Töprengett miközben a busz átlépte a magyar határt.
Az ebédhez már végképp nem volt türelme. Evett egy pár kanál levest aztán visszavitte a tálcát a mosogatóhoz. „Még a leckék is! Hát ennek már soha sem lesz vége?” gondolta, miközben bánatos képpel hajolt a könyvei fölé.
A táj lassan ismerősre váltott, a busz elhagyta Debrecen határát. Mindenki izgatott készülődésbe kezdett. Összepakolták a dolgaikat, hogy semmi ne maradjon a buszon.
A parkolóban aztán mosolyogva búcsút intettek egymásnak, s haza indultak.”Még csak fél négy! Előtte haza érek” – gondolta és ismét elmosolyodott.
„Na végre, négy óra!” – sietve elpakolta a könyveit, már száguldott is ki a napköziből, még a többieknek is csak alig köszönt már kint volt az utcán végig a Jókai-n, majd a Bethlen-en. A sarkon egy pillanatra megtorpant, elnézett az ablakra. „Ég a villany!”
A csengetésre azonnal nyílt az ajtó.
– Anyukám! – kiáltott a gyerek és sírva fakadt.
– Itt vagyok már kisszívem! – ölelte meg anyja miközben eleredtek a könnyei. – Mondtam, hogy csak két nap. Ugye nem is volt olyan szörnyű?
A gyerek csak hüppögött szorosan ölelte.
– Na megnézed, mit hoztam neked? – próbálta oldani a feszültséget.
Ahogy beléptek a szobába az ágyon ott ült a nagy hajas baba, égszínkék szeme rá mosolygott.
– De szép…! – sóhajtott, a mozdulat, amellyel a babáért nyúlt megállt félúton, kérdőn nézett anyára. Nem kellett kimondania az asszony a pillantásából kitalálta mire gondol.
Lassan leült az ölébe vonta a gyereket.
– Tudod nem láttam igazán szép órákat, olyat, ami igazán neked való lett volna. Ezért arra gondoltam, hogy most megkapod a babát, hiszen erre is régóta vágytál, és ha eladom a ruhákat, amiket hoztam, akkor elmegyünk együtt, és olyat veszünk, ami neked tetszik… jó lesz így? – fordította maga felé a gyerek arcát, s könnyein keresztül próbált mosolyogni.
– Jó… – mondta a gyerek, s a baba után nyúlt. De az anyja látta arcán a csalódottságot, s tudta azt is, hogy a gyereket nem tudja becsapni. Megmutatta, hogyan jár és hogyan sír a Katinak elnevezett baba, aztán gondolt egy nagyot és lecsatolta a saját óráját.
– Neked adom, amíg nem tudunk venni egy másikat.
A gyerek boldogsága nem ismert határt. Sokáig ölelte anyját, aztán önfeledt játékba kezdett a Kati babával. Félnyolc körül aztán megegyezetek abban, hogy a baba igencsak elfáradhatott a hosszú úton, ideje lenne lefektetni. A kislány mögött becsukódott a fürdőszobaajtó. Anya megágyazott… majd a mozdulatot félbehagyva ugrott a kilincshez. Aztán csak ennyit mondott:
– Az órát… – nem fejezte be.
A gyerek kezén az óra már ázott a csap alatt.
– Most mi lesz? – nézett fel a felnőttre, és szemében ismét megjelentek a könnyek.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.07. @ 16:39 :: P. Borbély Katalin
