Szül?t keresek, anyát, apát,
vagy aki ahhoz kellene,
hogy normális gyerekkorom „legyen”,
ami „volt”, s már „sosem”.
A gyermek maga választja szül?jét,
mondja az ezotéria,
szerintem nem tud másban gondolkodni,
s rámondja: így jó.
Tiltakoznék, de most már kés?,
most látom, egyre er?sebb
szemüveg kell már nekem.
Hitegettek a sötét szemmel,
az nem romlik oly könnyen.
Apámnak világos volt, de már
majd annyi ideje halott,
mint amennyit élt. Szeme jó volt,
mit lát, fiatal, negyvenhárom éves
szemeivel, amit én nem.
Anyámat szerette mindenek felett,
lentr?l láttam, s akadt
el?érzetem a szerelemre,
amikor el sem aludtam, ki tudja,
mi lesz majd köztük.
Végül a virrasztás, akár nagy el?deimnek
a mítoszokból – nem sikerült nekem sem.
Korcsok vagyunk, titkok les?i,
a titok úgy lesz, hogy elszalasztjuk.
Azóta bennem szül?-
södik az id?, nincsen segítség,
a gesztusok meglennének,
segítségvárásra tárva-nyitva, és
nem jön anyám-apám, a példa,
meg a gyerekek is oly mások mára,
meg én is. Szül?t keresek.
