Ha valamit nem volt szabad – hát visszanézni. Visszatekinteni, le a mélybe, ahonnan elindult az ember; ez hangsúlyozottan tilos volt és szabálytalan. Valamint veszélyes is. Tudta ezt jól minden csúcsimádó, s íratlan szabályként, az alaptörvények egyikeként kezelték, s nem is hágták át sosem, mert a magasság bajnokai – mint köztudott – fölöttébb babonás népség.
Az alpinista még egyszer ellen?rizte a felszerelését, miközben tekintete mindegyre a magasba szárnyalt. A hírhedt déli fal lábánál állt, s irdatlan tömeg gyanánt tornyosult el?tte a megmászandó akadály. Gondosan megtervezte az els? néhány fogást, s kisebb kitüremkedéseket keresett, melyeken majd lábát megvetheti. Mindössze néhány meredek lépést volt képes el?re belátni, az út többi részében, tudta, úgy is improvizálnia kell. Ám mindezt természetesnek vette, hiszen a mászás már ilyen.
Maga a csúcs nem is látszott innen lentr?l, részben felh?k takarták, másrészt a fordulók miatt is – melyeket már jó el?re gondosan betervezett – a cél elt?nt a takarásban. Jobb is így, s az se baj, ha nincs kifejezetten meleg. Minél kés?bb izzad meg, annál kevesebbet szenved. A csúcsot, pedig amúgy sem kell látni mászás közben, elég, ha tudjuk, hogy ott van, s csak a hódításunkra vár.
Sóhajtott egyet, majd jobbal keményen bevágott a jégcsákánnyal. Miután meggy?z?dött róla, hogy jó helyre csapott vele, s hogy stabilan áll, a baljával is lesújtott az elképeszt? méret? tömegre. Mindkét csákányát biztonságosan megkapaszkodónak ítélte, így valamelyest fölhúzta a bal lábát, s az el?z?leg jól kiválasztott apró, párkányszer? kiszögellésre helyezte talpát, oly er?vel, hogy a bakancs vasszerelvényei megcsörrentek. Ekkor minden erejét megfeszítve kézzel fölhúzta magát – vállból és karból dolgozva kizárólag, majd óvatosan ránehézkedett a bal lábára, s miután úgy találta, hogy fixen áll, lassan maga után húzta a jobb lábát is, s a megfelel? helyre helyezte bakancsos talpát.
Mindig vállból dolgozott. A válla és a karjai erejéb?l jutott el?re, egyre följebb a meredélyen, lábaira csak akkor nehezedvén, amikor már biztonságosan megtettnek érzett egy-egy kisebb emelkedést. Ahogy peremr?l peremre haladva maga mögé hagyta a sík talajt, érezte szervezetében lassú hullámban szétáramlani az adrenalint.
A veszélyt ugyanis nem volt szabad alábecsülni. Ott leselkedett minden pillanatban, valamennyi fogás és lépés mögött. Elég lett volna egy rossz mozdulat, a legkisebb figyelmetlenség, egy balul bedöfött, s onnan kiforduló csákány; s máris megvan a baj. Márpedig itt a legkisebb baj egyenl? volt a legnagyobb bajjal. Korrekcióra nincs mód, sem id?. Hiba esetén nem létezett legközelebb. Ám éppen ez volt a dologban a gyönyör?ség. A leküzdeni való akadály a rendezett káoszt jelképezte, míg a fölfelé vezet? mozdulatsor a kiszámított kockázat kéjes harmóniájával kecsegtetett.
Az alpinistát egyfajta különös boldogság-érzés kerítette hatalmába. A feladat nehéz volt, s?t veszélyes, de lám, ? mégis nekivágott, s éppen azon volt, hogy maga alá gy?rje ezt a hatalmas akadályt. Határozottan úgy érezte, hogy csupán ketten vannak a világegyetemben – a mászó, s a megmászni való, s ez egyfajta cinkosság érzetével töltötte el.
Mialatt gondolatai így elkalandoztak, jókora utat megtett már, s kisvártatva elérte az els? balos forduló helyét, ahol egy percre megpihenni szándékozott. Újra átvizsgálta a felszerelését, miközben nagyokat fújtatott. A továbbvezet? utat fürkészte. Jobbra egyáltalában nem mutatkozott lehet?ség, ahol a lábát megvethette volna; már lentr?l is úgy ítélte meg, hogy itt majd enyhén balra fordul, majd újra föl, mindegyre föl.
Újult er?vel nekivágott az emelkedésnek, miközben más, már meghódított csúcsok bukkantak föl emlékezetéb?l, s a kezdetek.
– Kiválasztott vagy – mondta neki az apja –, majd meglátod. Azok közé tartozol, akik szinte minden tevékenységben megkapják az elvégzend? feladat nehézségét, a siker örömét, de egyben a felel?sségét is.
Nagyon régen történt mindez. Az alpinista megszámlálhatatlan éve élt már egyedül. Szinte gyermekként veszítette el az apját, s nem sokkal a kamaszkoron túl az anyját. Föl kellett n?nie, mintegy varázsütésre, bár ez a varázslat korántsem volt kellemes. Gyakran érezte kifejezetten meglopottnak, érzelmileg kisemmizettnek a mindennapjait, bár ezt er?sen titkolta a világ el?tt.
A sport, az alpinizmus magától értet?d?en adódott az életében. Ami bárki másnak lankás domboldal volt, abban ? minimum a Mount Everest nyugati, azaz a legkönnyebb falát látta, s nem nyugodott, amíg nem teljesítette, be nem vette, mint ellenséges területet.
Fölért a második fordulóhoz, s most érzékelte csak, hogy eléggé kivan a mászástól. B?ven verítékezett, a szíve megfeszített tempóban szolgált, s tátott szájjal vette a lélegzetet. Hosszasan álldogált a néhány tenyérnyi beszögellésben, s komolyan eljátszott a gondolattal, hogy magához veszi, egyszer?en bekapja és elrágja az egyik rózsaszín? jutalom-gurigát. Három ilyen guriga lapult a cókmókjában, s az volt a terv, hogy majd odafönt, mintegy jutalomképpen megajándékozza velük önmagát a sikeres mászásért. Jelent?s függelemsértés lett volna most, a csúcs ellen intézend? roham el?tt fölhasználni bármelyiket. Ám mégis, szinte er?vel kellett más irányba terelnie a gondolatait, oly er?s volt a késztetés.
Fölemelte a csákányt, s megdöbbenve tapasztalta, hogy legalább háromszor olyan nehéznek érzékeli, mint odalent. Minden izmát megfeszítve beszúrta egy megfelel?nek tetsz? mélyedésbe. A sokévnyi rutin végre jól kamatozott; tudta jól, hogy mindenféle fizikai megterhelés, mint például a szénlapátolás, az evezés, s a távgyaloglás elviselésének legegyszer?bb trükkje a figyelem elterelése. Ha az ember képes a gondolatai máshová vezényelni a dönt? percek, vagy akár órák alatt, a szervezet, az izmok mindeközben automatikusan végzik dolgukat, s gyakorlatilag nem érzékeljük az er?feszítés kínját.
Most mintegy tizenöt emelked? lépésnyit volt képes becsapni önmagát, s már csak nagyjából ugyanennyi volt hátra a csúcsig. Viszont ereje legvégén járt. Megpihent, homlokát a hideg falhoz támasztva. Rózsaszín? gurigát ígért újra magának, s ezzel megint néhány mozdulatsorral közelebb került a célhoz. Szeme kigúvadt, teste egész felületén izzadság csorgott, s szinte csak az tartotta mozgásban, hogy belegondolt; milyen ég? lenne két lépéssel a csúcs alatt szívrohamot kapni, vagy gutaütést, s holtan alázuhanni.
Már fent volt de ezt még percekig nem érzékelte. Indigószín? és fekete dolgok ugráltak a szeme el?tt, légzését egy lokomotív is megirigyelhette volna.
Aztán lassan ráébredt, hogy már nincs hova emelnie a jégcsákányt, már csak lefelé döfheti. Innen már minden lefelé volt.
Az alpinista a csákányokra támaszkodva tett néhány lépést el?re, majd egy üveges ajtón át kilépett a lépcs?házból a gangra. Jobbra az els? odú volt az övé, s míg a kulcsát kereste, megpróbálta elképzelni azt a dolgot, azt a mesébe ill? tárgyat, amelyr?l nemrégen hallott. A fáma szerint számos más helyen, ahol legalább ekkorát kell mászni, s?t akár nagyobbat is, az emberek nem gyalog vágnak neki a rémiszt? meredélynek, hanem bizonyos közlekedési eszközök – az elmondás alapján egyfajta vertikális lanovkának képzelte azokat – állnak rendelkezésre, melyekbe odalent beszáll az ember, idefent meg csak úgy kiszáll, mintha misem történt volna. – Tisztára sci-fi, gondolta az alpinista – s úgy vélte, jobb nem felülni az ilyen mendemondáknak.
Belépett odújába és lerogyott a gondosan odakészített kerekesszékbe. Szenvedése véget ért. Otthonában már nem kellett kínkeservesen járnia. Ahogy mondani szokás, kerekesszékét életvitelszer?en használta, kénye-kedvére rodeózhatott vele, úgy a konyhában, mint a szobában – föl, s alá – teljes harminc négyzetméteren. Most azonban nem az önfeledt száguldozás ideje volt soron. A konyhaasztalhoz gördült, s az asztalra helyezte a lenti világból hozott kincseket. A sarokba állította csákányait, s eltöprengett az emberek habókos mivoltán, amiért folyton és minden áron mankóknak kívánták nevezni kiváló szerszámait. – Rájuk kell hagyni – legyintett végül, oly siralmasan kevés képzel?er?vel vannak megáldva egyesek. Jobb lábán a cip?jét a járógéppel egy úgynevezett „kengyel” kapcsolta össze. Na ugye, ez mennyivel másabb! Nem mintha valaha is föl tudna mászni egy lóra, de mégis; az, hogy ember kengyelt használ…van ebben valami nobilis.
Akadálymentesítés! Ez volt a másik fogalom, amelyt?l id?nként idegrohamot kapott. Állítólag bizonyos elöljáróságok súlyt helyeznek arra, hogy… áh, nem is érdemes végiggondolni; papír íz? kis törvényecskék, amelyek végrehajtását még csak lesöpörni sem kell a napirendr?l, éppen elég csak úgy elfújni ?ket, mint a szappanbuborékot, vagy a gyermekláncf? kicsiny ejt?erny?seit.
Az elöljáróság, amelyhez az alpinista is tartozott, s mely a Sissi-negyed-béli odúját ténylegesen tulajdonolta, roppant érzékeny volt. Amennyire tapasztalatból tudni lehetett heves érzékenységet mutatott politikai, vallási, faji-etnikai, valamint kisebbségi kérdésekben. Azzal viszont durva túlzás lett volna vádolni ?ket, hogy ez a heves érzékenység kiterjed a szociális kérdésekre is.
– Mindent nem lehet egyszerre – gondolta az alpinista – s van, amit pedig egyáltalában nem lehet.
Mostanra nagyjából kifújta magát, így eljött a jutalmazás pillanata, a rózsaszín gurigák ideje. Nem is habozott, a lentr?l hozott holmijából különféle tasakokat szedett el?. Kést ragadott, s három, nagyjából gömböly? tárgyat, gyakorlatilag kettévágott, majd fehér síkosítóval kente be mindkét felüket. A lényeg következett: keveset zörgött némi papírcsomagolással, majd az asztalra terített egy csomagocskát, amelyb?l három, nagyjából ujjnyi vastag, határozottan rózsaszín, kerekded formájú lapocska került el?. Gondosan megszámolta, nincs-e négy darab véletlenül, de nem volt négy, pontosan három volt. Fölemelte az egyiket és elnézegette, amint az ujjai közt lifeg, majd belehelyezte két fél gömböly? tárgy közé.
A parizeres zsömle elfogyasztásának többféle változata dívott. ? maga, azt a hosszan elnyújtott változatot kultiválta, amelyben a húsnem?nek alkalma van ízesnek mutatkozni. Lehetett ripsz-ropsz befalni is, de annak nem volt meg az a kultikus jellege, varázsa, ami a húsfogyasztás rendes velejárója. A rendes id?ben az alpinista a krumpli-tészta-kenyér nev? szentháromságon élt már hosszú évek óta. Hetente egyszer azonban elcsábult három zsömlébe rejtett felvágott-csík erejéig. Néha ugyan eljátszadozott fél liter zacskós kakaó gondolatával is, de azután mindig képes volt megállni, hogy a köt?féket ilyetén formában a lovak közé dobja.
Ám ahogy minden, ami jó az életben, ez a rózsaszín álom is véget ért. Éppen letörölte az asztalt, amikor kopogtak a nyitott ajtón. Küldönc jött, harsonás herold, s a rendes havi állami kegydíjat leolvasta elébe. Az alpinista állandó rettegésben élt, hogy egy nap a postás egy borítékban tüchtig kis selyemzsinórt nyújt majd át neki ezzel az üzenettel: – Állam bácsi úgy véli, ez a metódus mindkettejüknek megoldás lesz a problémákra.
Úgy t?nt ebben a hónapban ezt még sikerült elkerülni. A futár öt nagyobb egyformát és némi csingilingit helyezett az asztalra. Átnyújtott továbbá öt fényes, fehér borítékot is.
– Üzenetei jöttek, mint látja, nem feledkezett meg önr?l a világ.
Ahogy magára maradt, lassan fölnyitogatta a borítékokat, s valóban, mindegyikben talált némi vigaszt. Ugyan valamennyiben ott lapult a sárga lapocska is, mégis a kísér?szavak oly bátorítóak voltak, csak úgy sugárzott bel?lük, hogy még számítanak rá. – Haladéktalanul – szóltak – nyolc napon belül, azonnali hatállyal, postafordultával, halasztást nem t?r?en – és mindenütt ott állt, hogy: szíveskedjék, amelyt?l mindig ellágyult.
Némelyikben az is szerepelt, hogy: „amennyiben már rendezte…„ – Istenem – gondolta az alpinista –, hogy rendeztem-e? Hát vagyok én egy Ingmar Bergman?”
Fejben gondosan összeadta a sárgákon szerepl? összegeket. Kevés csingilingi híján négy nagyobb egyforma jött ki végösszegül. Átcsoportosította az asztalon lev? dolgokat, s megállapította, hogy durván egy nagyobb egyformája maradt a következ? teljes hónapra.
Elmélázott saját, önhibáján kívüli egzisztenciális leépülésének folyamatán. El?ször a folyóiratokról kellett lemondania, majd az Operabérlet és az alkalmankénti Zeneakadémia következett. A színház és a mozi nagyjából egyidej?leg távoztak az életéb?l. Utolsó h?tlen szerelme a könyv, a könyvvásárlás lett. Ha a dolgok továbbra is így alakulnak, hamarosan választania kell megint. Vacillált, hogy a tv-r?l, vagy a tíz kiló burgonyáról lesz-e könnyebb lemondania. Egyel?re elodázta a döntést. Azt, hogy esetleg nem vásárol ruhanem?t, nem tudta eljátszani; nem is emlékezett, hogy mikor vett bármi ilyesmit utoljára. De mindig, minden hónapban, minden számla be volt fizetve eddig, s ezután is be lesz valahogy. Lisztb?l és sós vízb?l végül is lehet gyúrni valami lepény-szer? izét, amit olajban kisütve, már-már lángosnak lehet nevezni. Ezzel ki lehetne váltani a krumplit – t?n?dött.
Magához vette a célszerszámait, ám ahogy leért a végük, furcsán kopogó hangot hallatott egyikük. Felemelte és megfordította a tárgyat. Bizony, a végén a mankógumi szinte teljesen elkopott, a recék, már régen nem látszottak. Ahogy elnézte, hetek kérdése és menthetetlenül kilyukad mindkett?. – Na még ez is – gondolta –, pedig most nem futja újakra semmiképp. Tavaszig ezekkel kell kihúznia valahogy.
Mostantól mindenesetre nagyon kell az utcán vigyáznia. Még a végén beleszalad egy közúti ellen?rzésbe, s majd jól megbüntetik a téli gumik hiánya miatt. Márpedig most egyéb sem hiányozna.
—————–
Legutóbbi módosítás: 2009.04.29. @ 21:51 :: Rossner Roberto