Hogy miért nem? Kezdjük ott, hogy sose kellett f?znöm. Valahogy mindig úgy adódott, hogy olyan emberek vettek körül, akik tudtak és szerettek f?zni. Például az öcsém egyenest a konyhában n?tt fel, nagymamám pedig aktív korában egy kollégium konyhájában dolgozott – naponta több száz gyerekre f?ztek. Ha ünnep közeledik – ide tartozik az is, mikor megjövök szabadságra – ? az egésznek a lényegét els?sorban a f?zésben látja. Legyen az; karácsony, szülinap, szalagavató vagy akár eljegyzés, a nagymamám besáncolja magát a konyhába, ahol aztán elképeszt? mennyiség? és fajtájú étket kezd termelni.
Ilyen konkurencia mellett nehéz labdába rúgnom.
Az egek különös kegyelme folytán, az életemben eleddig csak egy röpke kétéves szakasz volt, amikor – ha úgy adódott – többet kellett f?znöm egy teánál vagy egy tojásnál.
Az id? tájt egy pécsi lakóotthonban dolgoztam, melyben sérültek éltek. Hétköznap a napköziben – a „munkahelyükön” – kaptak ebédet, valami közeli étteremb?l. Szombaton és vasárnap azonban nekünk – a segít?knek – kellett f?zni. A mindenkori délel?ttös egyúttal szakács is volt.
Ha hétvégén délel?tt dolgoztam, bizony nekem is kezembe kellett vennem a fakanalat. Olyan komoly ebédet kellett készítenem, amely nem maradt meg a lekváros kenyér, kétszersült szintjén, hanem gázon, süt?ben készült f?t étel, amely lehet?leg emberi fogyasztásra is alkalmas.
Számomra ez jelentette a legnagyobb szakmai kihívást annál az alapítványnál.
A nap úgy kezd?dött, hogy benéztem a fagyasztóba: van-e alapanyag. Az alapanyagon mindenfajta zacskót értek. Ha találtam még a h?t?ben zacskót, akkor megnyugodtam: lesz ebéd!!!
Általában hétvégén a legtöbben otthon voltak a szüleiknél, így csak páran lézengtünk a lakóban. Az alapítványnak alapszabálya, hogy a segít?k lehet?leg mindenkit vonjanak be a feladatokba, ne a sérültek helyett csinálják a munkát, hanem velük.
Gerg?vel, az egyik Down-kórosunkkal nem is volt probléma: ? dolgozott, segített, hajtott. Néha többet is a kelleténél. A kóla miatt volt ez, ami az alapítványunkat gyakorlatilag összetartotta. Ez volt a varázsszó: kóla. Ha már nem segített a szép szó, a fenyegetés, az elrettent? példa, csak ezt a szót kellett kimondania a szegény gondozónak: kóla. Innent?l kezdve rend lett. Mindig, és kivétel nélkül.
Minden házimunkát, amit a fiatal sérültek elvégeztek hét közben, azt felírtuk, és hétf?n – a Nagy Kólanapon – a legtöbbet dolgozó lakó egy hatalmas nagy üveg kólát kapott az esti tévézéshez. Ez, a legtöbbet dolgozó általában Gerg? volt.
Tivadarral, a másik Down-kórossal más volt a helyzet. ? hétf? délután elment a boltba, és a saját zsebpénzéb?l vette a kólát. Ez biztosította neki a hétközbeni nyugalmat, és azt, hogy hétf? este mégse maradjon kóla nélkül.
A f?zéseink általában a következ?képpen zajlottak:
Amikor reggel elkiáltottam magam: „f?zés!”, a kóla-effektusnak köszönhet?en mindketten máshogy reagáltak. Tivadar például egyáltalán nem reagált, Gerg? viszont nagy hangon és eszeveszett tempóban vágódott be a kamrába, ahonnan mindig egy ölre való zöldséggel tért vissza.
– Sanyikám, Sanyikám…. Itt van a zöldség… Megpucoljuk… – hadarta csillogó szemmel.
A kollégáim ugyanis – ha rájuk került a sor – tényleg f?ztek: zöldséget pucoltak, aprítottak, húst szeleteltek, salátát készítettek. Ezzel szemben én csak „elkészítettem” az ebédet. A fiút mindig ez zavarhatta meg. Ilyenkor rendre pontosítottam:
– Gerg?, ezekre nincs szükség: mi most ebédet csinálunk…
Ezzel visszatuszkoltam ?t a kamrába, és a fagyasztóból el?kaptam egy zacskó mirelit zöldséget.
– Látod, Gerg? – mondtam a színes zacskóra mutatva – milyen praktikus! El?re el van készítve.
Ilyenkor sose úsztam meg a dolgot értetlenkedés nélkül:
– De Anti nem így szokta csinálni! – csodálkozott majd minden alkalommal.
Anti a kollégám volt. Egy mesterszakács veszett el benne.
– Anti… még olyan régimódi… – jegyeztem meg nem túl meggy?z?en. Gerg? zsörtöl?dve vitte a zacskót a konyha felé:
– Látom, ma megint cukrászdába kell mennünk, ha azt akarjuk, hogy valami finom is legyen a gyomrunkban…
Ilyenkor mindig úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg a megjegyzést, és ha már a kamrában voltam, mindjárt magamhoz is vettem egy másik zacskót, melyben el?re elkészített, finom, gusztusos pulykamell volt található.
– Milyen finom töltelék van ebben – gondoltam magamban. – Még hogy cukrászda! Az ujjatokat is megnyaljátok ezután…
A f?zés… illetve az ebédkészítés els? lépése az volt, hogy meg kellett várni a mirelit kacatok felolvadását. Közben feltettem két fazék vizet: a levesnek és a tésztának. Aztán el?készítettem a levesbe valót: egy-két leveskockát, egy kis sót és hihetetlen mennyiség? levesízesít?t, hogy azért az illúzió valamilyen szinten meglegyen.
Miközben hálát adtam a modern világért, melyben, lám, milyen kényelmes és szép az élet, bekapcsoltam egy kereskedelmi rádiót. Szinte mindig jó zenéket adtak, s egy-egy kedvencünknél Gerg? teljes torkából énekelt, és nagy hejehujával roptuk a táncot a konyhában.
Mire forrt a víz, Tivadart – egy borzasztó kényes és bonyolult diplomáciai man?verrel – általában sikerül már kirobbantanom a fotelb?l, és elérnem, hogy ? szórja bele a fazékba a leveskockát. A maradék az én munkám volt. Levestészta, só, Vegeta került még a kocka mellé. Innent?l kezdve kavartam, kevertem, és – biz’ Isten – olyan érzésem volt, mintha tényleg f?znék!
Ekkor következett a második: a pulykamell kisütése, és hozzá általában valamilyen tészta készítése. Nem nagy kunszt. Valamikor azonban gondoltam egy merészet, és elhatároztam, hogy felülmúlom magam: aznap rizs lesz a húshoz.
A rizs elkészítése nálam úgy zajlott, hogy els? lépésben – telefonos segítség gyanánt – felhívtam a családomat. ?k elmondták, hogy’ kell csinálni. A második lépésként kerítettem papírt, ceruzát, és újra felhívtam a családomat. ?k újra elmondták, hogy’ kell csinálni. Ezek után nekiálltam. Ekkora már fel szokott t?ni az ablakban Alfonz, a kutyánk. Mindig farkcsóválva, a száját nyalva, sóvárgó tekintettel nézett be az ablakon. Ilyenkor megsimogattam a fülét, és ha olyan hangulatban volt, még csókolóztunk is.
Többnyire két-három telefon és jó néhány kutyacsók elég volt ahhoz, hogy elkészüljön a rizs is. Ekkor Gerg? nagy elánnal teríteni kezdett, miközben azt kérdezgette:
– Ugye kapok hétf?n kólát, mert segítettem, ugye kapok?
Mindig megnyugtattam, hogy ? egész biztosan kap kólát, viszont hogy én mit kapok ezért az ebédért, azt még nem tudom.
Letelepedtünk enni. A leves – rettenetes utóízét leszámítva – egész t?rhet?en szokott sikerülni, viszont a rizs hol kemény lett, hol gyurma állagúra sikeredett. Ennek ellenére h?siesen lapátoltuk mindannyian. Egyik nap Gerg? a legnagyobb csodálkozásomra két tányér rizst is megevett. Csak az utolsó kanál után szólalt meg:
– Sanyikám, ez olyan volt, mint a dunakavics!
– Köszi, Gerg?…
Ebéd után a maradékot ki is szoktam önteni Alfonznak. A kutya ilyenkor beleszagolt a tálba, majd általában otthagyta. Egy fa tövéb?l el?kapart valami régi csontot, és azt kezdte el rágcsálni, közben szemrehányóan nézett rám.
A szieszta alatt aztán zenecsatornát szoktunk nézni a nappaliban. Punnyadtan heverésztünk a kanapén, és mindannyiunk gyomrában, szájában ott volt a leves szörny?séges utóíze, az a m?anyag borzalom, mely hét tonnával nyomta a hasfalunkat. Gerg? olykor kerített valahonnan szotyolát vagy ropit, és azt rágcsálta. Semmihez se volt kedvünk, de nem volt olyan szombat, mikor ne tápászkodtam volna fel.
– Gyertek – mondtam a fiúknak –, menjünk el a cukrászdába. Legyen valami finom is gyomrunkban.
Ezt sose kellett kétszer mondani – még Tivadarnak se. Visszafelé mindig hoztunk valamit Alfonznak is.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.17. @ 12:37 :: Smelka Sándor
