Versben verssel hál ma a pillanat,
bolyhos emlékekkel álmodik,
hol nem maradt már semmi
a múltban hagyott sóhajokból.
Kezemben foszlányokra szakadt,
könnyáztatta levelek,
betűiben lelket szaggató májusi üzenet,
és az utolsó befejezetlen mese, mely
szívet rajzolva szívem rejtekében
talált örök vigaszul menedéket.
Nézd, ott áll csupaszon, hunyt szemekkel,
a némaságba öltözött ház,
melyben bölcsőt ringat egy árnyalak,
megérinteném arcát, de félek tőle
íriszében fénytelenné szűkült a világ.
Elszöknék magamtól,
kibújnék testemből, magam fölé szállva
hisz idegen most minden idelent,
a város, a házak, az emberek,
és saját szívverésem is
ismeretlen akkordokat játszik,
s csak a remény burkában lélegző holnap
vajúdik napot, fényt, tavaszi lombokat.
Ciframagány ez a díszletek nélküli táj,
a szelíd hajlatú alkony
vad álmokat rejt az ég mélyölében.
Lelkem üres, testem fáradt,
tudom, csak veled vagyok képes
szerelembe bújva felnőni
álmaimat szelídítő csillagokig.
A hajnali tűzfalak tövében
újra vállamra hajtja könnyű lelkét
arctalan árvaságom.
Fáj, ez a görcsbe rándult lét,
ujjaim fohászra kulcsolják kezem,
felhőtlen kupolát húz maga fölé a nap,
nem akarom, hogy így láss…
világom meztelen fényében ácsorogva.
Kérlek, fordítsd el arcod egy pillanatra,
míg csenddé öltözöm szívedben önmagam.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Szilágyi Hajni - Lumen
