Alkonyba hazudott pillanatok
táncolnak pengeélen,
szívem lebénul minden utánad nézésben,
mert egykor vakká hazudtad a napot,
helyet ágyazva magadnak,
kilakoltattad belőlem az összes álmot.
Szívem üres hangárrá nőtt,
s néha még most is ott állok egymagam.
Beleüvöltök az ürességbe,
…csitulj lelkem, ne háborogj,
de könyörtelen csap arcul saját visszhangom,
és én érted-ellened, vívom konokul
mindennapi harcom.
Mondd, hány keresztet kell még ácsoljon
rám az élet, hogy ottmaradj, ahol hagytalak,
és jelened számomra ne legyen valóság,
se látomás, se éjjeli lidércnyomás.
Emlékek hamujában haldoklik a nap,
te a múltban botorkálsz utánam,
dermedt lelkű lélek-alak,
szűkösen lélegzel testemben,
felveszed szívem ritmusát,
de néha úgy érzem egymásba halunk
a dobbanások néma csendjében.
Velem születtél, nekem-értem,
és mégis én vajúdlak harmincnyolc éve.
Zuhanj már ki belőlem.
Most csend vacog bennem,
az utolsó szívlüktetések sóhajával,
csinálj zajt, átkozz, üvölts,
tépd le rólam magányod
rám fércelt darabkáit.
De szívemben ne kotorássz,
inkább hunyd le szemed,
tedd szádra kezed,
ájulj vissza a holddal sétáló némaságodba,
hisz szívem üressé taposott réseiben,
csendléptű hajnalok nesztelen ritmusában,
fény táncol egy valósággá álmodott lélek
nyitott tenyerében.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.12. @ 18:41 :: Szilágyi Hajni - Lumen
